Az Iron Maiden-es mobiljáték egyrészről nagyon izgalmas, élvezetes, másrészt viszont van benne néhány dühítő dolog, ami miatt sok játékost fog elveszíteni.

Megelevenedő lemezborítók

De kezdjük az elején. Az Legacy of the Beast főszereplője Eddie, a metálbanda kabalafigurája. Vele kell végigharcolni a Maiden lemezborítóiról ismerős világokat (pl. Wickerman – ködös táj, Powerslave – ókori Egyiptom, A Matter of Life and Death (II. világháborús csatatér, stb.). A sztori nagyjából annyi, hogy valami gonosz hatalom megkaparintotta Eddie lelkének darabkáit, amiket különböző helyeken szórt szét a térben és az időben. A főhős pedig a misztikus jós, a Clairvoyant útmutatásával indul a darabkák nyomában (persze azért sejthető, ki a hunyó).

Az egyik ihlető lemezborító // Fotó: wiki

A zenei aláfestést a Maiden dalainak instrumentális változatai adják, és tök jó, hogy nem a már-már elcsépelt “slágereket” választották, hanem olyan gyöngyszemeket, mint a For The Greater Good Of God, vagy a Powerslave.

Engem meglepett, hogy Eddie itt egy pozitív hős, és az ellenségei gonoszak. Iron Maiden rajongóként helyénvalóbbnak érezném, ha a főhős lenne a gonosz, de azért ez a kis tüske a köröm alatt fikarcnyit sem ront a játékélményen.

Szerepjáték

Ez egy körökre osztott szerepjáték. Tehát van nekünk egy Eddie-nk, aki mellé szép lassan egy sereg segítő figurát gyűthetünk (Kőgólem, Anubisz kutyája, nomád harcos, stb.). A csapatukból minden harc előtt 2 lényt kell kiválasztanunk, hogy gyilkos édeshármasban nekivágjunk a harcnak. Az ellenségeink 3-4 fős hullámokban jönnek ellenünk.

A csata úgy néz ki, hogy mindenki egyszer cselekedhet egy kör alatt. Ilyenkor általában támadni tudunk, de vannak speciális karakterek, speciális lehetőségekkel, a Kőgólem láthatatlan páncélt tud emelni magunk elé, a kutya pedig bárkit meggyógyít a csapatból varázserejével. Persze, ha valakinek a speciális képességét használjuk, akkor azzal már nem támadhatunk az adott körben. Ez a játék előrehaladtával már sokszor komoly dilemmát jelent (Támadjak, vagy gyógyítsam meg a havert?).

Mint minden rendes szerepjátékban, itt is a karakterek fejlesztése a kulcs. Minden csata után tapasztalati pontokat, talizmánokat, miegymást kapunk. A tapasztalati pontokat eloszthatjuk a karakterek képességei között, mi döntjük tehát el, hogy erősebbé, gyorsabbá vagy ellenállóbbá akarjuk-e tenni őket. Ezeknek a száma véges, így el kell döntenünk, hogy mely karaktereket fejlesztjük belőlük. Nem jut mindenkire, tehát súlya van, hogy mely arcokat állunk neki tápolni. Ezt a rendszert nagyon jól megcsinálták. A harcok között a fejlesztésekkel sakkozgatni a menüben legalább olyan izgalmas, mint a csatatér porában zúzni.

Nem is nehéz

Ami külön jó, hogy a játék normál nehézségi fokozaton elég sokáig vállalhatóan könnyű. Szóval jó arra, hogy azok is kényelmesen megismerkedhessenek vele, akik hozzá se szagoltak eddig a szerepjátékokhoz. Ez persze logikus lépés a fejlesztőktől, hiszen nyilván leginkább az Iron Maiden rajongói töltik le, ők pedig nem feltétlenül nagy RPG-sek.

Nem a pénzt sajnáljuk

A feketeleves a feemium modell rossz használata jelenti. Mint minden rendes szerepjátékban, itt is nagyjából két út áll előttünk.

A.: a könnyebbik, de fizetős. A saját pénzünkön veszünk fejlesztéseket, tapasztalati pontokat, talizmánokat miegymást.

B.: a rögösebb, de ingyenes. Egy fia garast sem költünk. Így viszont lassabban fejlődnek a karaktereink.

Alapvetően a freemium modellel nincs semmi gond. Egy ilyen játék egy rakás ember megfeszített munkájából születik, akiket ki kell fizetni. Teljesen korrekt, hogy valami bevételhez akarnak jutni. Viszont mégse kötelező megvenni. Aki csak ki akarja próbálni, vagy elvi bajai vannak a dologgal, neadjisten nem akar ezerforintokat Anubisz kutyáira költeni, annak nem kell, és úgy is játszhat, csak valamivel nehezebb a dolga.

Viszont ebbe a rendszerbe van belevéve, az idő homokja. Valahányszor egy pályán elindulunk fogy egy kicsi ebből. Ha pedig bebukunk egy csatát, még több fogy belőle. Ha ez elfogy, akkor a rendszer egész egyszerűen kizár a játékból, ahova csak X idő után, bizonyos alkalmakkor némi pénz fejébe szállhatunk csak vissza. Tehát nincs olyan hogy oké, meghaltam kezdem elölről a pályát. Sőt olyan sincs, hogy akkor nekiállok legelölről a játéknak, ha csak persze nem csinálok magamnak egy tök külön Google-fiókot csak emiatt.

Szóval a Legacy of the Beast nagyon sok boldog órát szerzett nekünk, de az inkorrekt időhomokozás miatt mégis ökölbeszoruló kézzel gondolunk vissza rá. Persze lehet, hogy csak mi voltunk a noobok.