„…Anya, ne szoptass csecsemőt!” – zengi egy walesi bárd Arany balladájában. Nos, hasonló felszólító erővel bír Az ötödik gyerek című, rövidke regény is, amely Doris Lessing, friss Nobel-díjas írónő tollából serkent. Lányok, ezt a könyvet csak akkor olvassátok el, miután túl vagytok a tervezett gyerekszám teljesítésén, ha pedig nem vagytok a családtervezés hívei, ez esetben a klimax lecsengése után ajánlatos kézbe venni. Ugyanis a történet egy boldog családról szól, ahová megérkezik az ötödik gyermek, szétverve a korábbi idillt. A jövevény már magzatkorában agyonrugdossa anyját, nyolc hónapra kell megszülni, mert kibírhatatlan gyötrelmeket okoz. Az újszülött taszító kinézetű. Nem vágyik anyja dajkálására, ellenben irdatlanul erős, pár hónaposan már jár, rengeteget eszik, nem tanul meg beszélni, csak ordít és vicsorog. Verekszik, gyűlölettel villantja tekintetét arra, aki közelít felé. Az ablakára vasrácsot kell szerelni, hogy ki ne ugorjon. Időnként kiront a lakásból bele a vak világba, mintha ki akarna rohanni belőle, alig lehet megállítani. Játéka, hogy a játékszereit ripityára töri. Megöl egy kutyát és egy öreg macskát, gyilkolási ösztönét nem lehet kordában tartani. Áldozatát napokig üveges tekintettel bámulja, míg éjjel kisettenkedik, és elintézi. Így éjszakára bezárják. A terror alatt tartott család ijedt és tanácstalan. A többi gyerek fél tőle, és titokban a felnőttek is. Maga a tomboló Síva – isteni jelleg nélkül, nagyon is istentelenül. Fékezhetetlen indulat – egy kisgyerek testébe zárva.

Állj! Ha valami Stephen King utánérzésre számítasz, felejtsd el! A hangsúly nem a tettlegesség borzalmának ábrázolásán van, hanem azon, hogy az egyes ember hogyan küzd ezzel a helyzettel. Testvérei sokáig igyekeznek befogadni. A rokonok – akik egyébként mindig ellepték a házat, de Ben, a kis szörny érkezésével elmaradnak, – egy emberként képviselnek egy álláspontot, javasolnak egy megoldást. Az apa a gyermek elutasítása és felesége iránti szeretet közt őrlődik. De kétség kívül az anya az, aki lélekben ezerszer is meghal a kicsiért, akit nem tud szeretni, de eltaszítani sem.

Ez a nyomasztó élethelyzet van mesteri formában az olvasó elé tárva. Lessing néhány jelzővel is könnyedén vázolja fel a jellemeket, így az első oldalakon belépő rengeteg szereplő úgy áll előttünk, mint tökéletesen elhatárolt karakterek, nem keverjük össze őket, bár tényleg jó sok rokon lakik a házban. Az a pár szó olyan markánsan megragadja jellemüket, hogy azonnal jól ismerjük őket. Ezért hirtelen mintha 3D-be ugrana a történet, ott ülünk mi is az étkező asztal körül, a vendégsereg sűrűjében, jobbunkon Helen, a harmadik gyerek játszik az étellel, balunkon Dorothy, a tevékeny és szókimondó nagyi, szemben James, a világutazó, csokibarna, „jól konzervált” nagyapa, aki pénzeli a vendéglátást, köbre-körbe vendéggyerekek hada szaladgál, a sarokban éberen figyel egy kutya. És ha már a szöveget méltatjuk, kihagyhatatlan Király Zsuzsa fordítói érdemeinek említése, aki olyan magyar szavakat talált Lessing eredetijének visszaadására, mint „kolibrilégkör” vagy „tönkreszorít”. Aki kézbe veszi, nyelvileg is nagyon szórakoztató olvasmányra számíthat.

Ez azonban csak a hab a tortán. A regény egyszerű mondatokból épül fel, a szereplők lelki világát, azok változásait, egymásra hatásait tolmácsolva. Mindezt műviség, eröltetett boncolgatás nélkül. Nem kell erőfeszítést tennünk, hogy átéljük a család megpróbáltatásait, a borzalmat, amit minden egyes nap túlélése jelent a kis szörnyeteggel. Mégis, amikor letesszük a könyvet, nem örülünk, hogy – ha a szereplőknek nem is, legalább nekünk – megszűnt a lidércnyomás. Nem szűnt meg. Mert a mű nem arra mutat rá, hogy bizony néha születnek nem normális gyerekek. Nem ússzuk meg ennyivel.

Lessing kegyetlenül rákényszerít, hogy megvizsgáljuk a kérdést: mi normális? Amit számunkra jelent, az a kis Bennek érthetetlen. Míg a környezetét rettegésben tartja, megismerhetjük az ő poklát is. Nem érti az elvárásokat, csak ismételgeti a szabályokat: „Tele szájjal ne beszélj!” és „Ha zöld a lámpa, átmehetsz, ha piros, nem!” A szülők iszonyodnak tőle. Csak úgy tudják elfogadni a tőlük elütő lényt, hogy úgy képzelik, a fajtája népesítette be régen a Földet, s most egy ilyen lappangó gén kerekedett felül. Nem tudja feldolgozni, miért öleli meg az anyja a testvéreit. Ha őt ölelik meg, hidegen tűri. Nem tud tájékozódni ebben a világban, nemcsak okozója, de elszenvedője is testi-lelki kínoknak. Ez a mindenkit félelemben tartó kis szerzet kirekesztetten él, kívül szorult a hagyományosan „normális” életen. És Lessing egyenesen a szemedbe néz: Te is kizárnád? Vagy próbálnál segíteni neki? Megtanítanád beilleszkedni? És ha lehetetlen? Mit csinálnál, ha nem hagyná magát úgy szeretni, mint egy embergyerek? Ha egyáltalán nem fogna rajta a szeretet? Ha csak fenyegetéssel lehetne kordában tartani, miközben pedig te is félsz, hogy megfojt-e álmodban, mint az állatokat? Intézetbe adnád? Tudod, mi történik ott az ilyen gyerekekkel? Hagynád pucéron, kényszerzubbonyban, a saját ürülékében fetrengeni, nyugtatóktól elhülyülten? Joga van egy családnak a nem oda passzolót egyszerűen eltávolítani? Te megszabadulnál a kellemetlenségtől mint egy lejárt kefírtől? Mit tennél?

Az ötödik gyerek című remek keresi a válaszokat, és elénk is tár néhányat. A felvetett témában több perspektívát kínál. A könyv segít definiálni a magunk számára olyan fogalmakat, mint a család, a szeretet és a felelősség. Megmutatja, hogyan lehet elengedni a boldogság iránti vágyat, hogyan lehet megszokni a folyamatos iszonyatot. Közelebb hozza azt a lelki állapotot, amikor az élet védelmében igent mondunk egy szerethetetlen lényre, akkor is, ha ezzel a szeretetteket tesszük tönkre. Nem az olvasás közben jelentkező, uralhatatlan diszkomfort érzet, hanem a könyv befejezése után támadt, kiadhatatlan döbbenet és aztán a napokig cipelt űr adják meg a regény súlyát az eleinte gyanútlan olvasónak. A torkodat valami szorítja: két izmos kis gyilkos marok kúszik köré, vagy csak bent ragadt, kimondatlan gondolatok feszítik? A nyomorult Ben és nyomorult anyjának meséje nyugtalanító, mi több, kiborító, de nem hatásvadász módon. Foglyul ejt, míg olvasod, és utána képtelenség kisöpörni a fejedből. Nehéz vizsga utáni agymosásnak ajánlom, garantáltan elfelejted, hogy valaha valami nehézséged is volt az életben.