Az alkotók mondhatnák, és mondják is, hogy súlyos morális kérdéseket „boncolgat”
a Falka. Először is, hogy hogyan lehet küzdeni az emberi szörnyetegek ellen. Mik
a hatékony, de megengedhető eszközök? Hisz a végcél mégiscsak az ártatlan
áldozatok megmentése, de nem biztos, hogy a cél szentesíti az eszközt. Hősünk
(Richard Gere) végig látványosan szenved, de nem az aggasztja, hogy kollégái
hülyének nézik, hanem hogy meddig mehet el anélkül, hogy hasonlóvá váljék az
általa üldözött erőszaktevőkhöz. Bár Hollywood sokszor „körüljárta” már ezt a
dilemmát, a kérdés van annyira súlyos, hogy valódi filmet, valódi műalkotást is
lehetne rá építeni, de persze most sem ez történt.
Nevezhetnénk
pszichothrillernek, azt a „családi” rémdrámát, amit összetákolt Andrew Lau, aki
otthon még Lau Wai Keung-ként kezdte a pályáját, és Amerika számára lett belőle
Andrew. Fényességes pályafutásából elég ha csak Az erő gyermekei című épületes
baromságra utalunk (ZS-kategóriás „hongkongi-kungfu-karate-fantasy”), és akkor
már lehet fogalmunk arról, mire számítsunk tőle. Amerikában persze amerikai
stílben dolgozik, felvonultatja az összes eszköztárat, ami az utóbbi tíz-tizenöt
évben – mondjuk a Hetedik óta – divatosnak számított az akcióthrillerben.
Az
ilyesmiről e sorok írójának kényszeresen az jut eszébe, hogy milyen eszközök
engedhetők meg egy filmnek, meddig mehet el „a szörnyetegek elleni küzdelemben”,
hogy hasonlatossá ne váljék azokhoz, akikről szól. A Falka, ahogy az szokásos,
messze túlmegy e határon: a téma természetszerűleg itt is csak ürügy a kassza
megtöltésére. Hullanak az emberek, mint a legyek, de utána a kötelező happy end
jön. Softsnuff. Ennyit az erkölcsi dilemmákról.