Hiánycikk mostanában az úgynevezett esküvős vígjáték a hollywoodi piacon. Akik
láttak párat a boldog egybekeléssel végződő, és az esküvőt mint az élet értelmét
beállító filmek közül (Áldatlan állapotban, Álljon meg a nászmenet, stb.), azok
tudják, hogy ez nem akkora baj – így is úszunk a nyálban, nem katasztrófa, ha
ezt nem tetézzük habos ruhakölteményekkel, giccses ajándékokkal, és úgy
általában az egész szertartással, amiért az amcsik annyira oda bírnak lenni.
Volt persze egy-két alkotás, amely nagyon óvatosan felvetette, hogy talán nem is
az esküvő a végtelen boldogság záloga (Négy esküvő, egy temetés, A boldogító
nem), de ezeket a hangokat elnyomták a mainstream kőkemény piaci törvényei
(különben is, az egyik angol volt, azok meg tudjuk, milyenek, a másikban meg
melegek voltak).

A mostani dolgozat, a rettenetesre magyarított című 27
idegen igen (maradjunk az eredetinél: 27 Dresses) bár látszólag finoman próbál
lavírozni a két irány között (tehát esküvő-kritika és esküvő-kultusz – ja,
egyébként előre is elnézést a gyakori szóismétlésért), végül az utóbbi mellett
foglal állást. Ez önmagában persze nem baj, ha stílusosan teszi, mint ahogy az
sem (sőt!), hogy kevéssé ismert színészeket castingoltak a szerepekre –
esküszöm, szinte üdítő sztármentes vásznat nézni, arról nem is beszélve, hogy az
így megspórolt összeget fontosabb dolgokra is költhetik (például egy jól megírt
forgatókönyv). Sajnos azonban a film ennek ellenére is marad a nézővadászatnál,
amit nagyon sajnálok, hiszen a lehetőség végig ott van a sorok (képkockák) közt,
hogy ez most végre valami más legyen, mint amit hollywoodtól megszokhattunk. Kár
érte.
Adott egy jobb sorsra érdemes céges asszisztens, akinek életét az köti
gúzsba, hogy reménytelenül szerelmes főnökébe (aki egyébként tényleg nagyon
korrekt, kedves és sármos, szóval igazán tenyérbemászó arc). Ezért aztán
állandóan nyoszolyólány mások esküvőin, a gusztustalan ruhákat pedig megtartja
(innen a cím). A bonyodalmat az indítja be, hogy megjelenik a húga, a bamba arcú
(természetesen hirtelenszőke), de nála állítólag szebb vamp, aki hazugságokkal
és szempilla-rebegtetéssel rekordidő alatt eljuttatja a csávót az esküvő
gondolatáig. Eközben hősünk szótlanul tűri a sorsát (hogy miért, az valamiféle
gyerekkori rivalizálós sztorival magyarázható, ha érdekel valakit a
pszichológiai hitelesség); egyetlen konfrontációs lehetősége egy gyönyörű
cikkeket gyártó, de valójában cinikus és kiábrándult esküvő-tudósító újságíró
(jól hallottátok, ez külön odaát külön munkakör!) személyében jelenik meg,
akivel aztán mintha kezdenék megtalálni a közös hangot. Lehet, hogy mégsem kell
neki a főnök? A poént nem lövöm le, mindenki találja ki maga, nem lesz
nehéz.
A film a szokásos geg / bonyodalom / geg / félreértés / dráma / happy
end sémára épül, csavart, újítást Aline Brosh McKenna, Az ördög Pradát visel
írója ezúttal nem tartott fontosnak belevinni, ahogy Anne Fletcher
koreográfusból avanzsált rendező sem.

A 27 Dresses ezzel együtt is nézhetőbb –
helyenként egészen szórakoztató -, mint az eddigi hasonló témájú versenyzők,
kár, hogy amíg a moziból eljutunk a parkolóig/megállóig, el is felejtettük az
egészet. A legjobb pillanatok persze az zsurnalisztához köthetők (aki az egész
film alatt a jellegzetes szakadtújságírós póló-ing-zakó kombinációban rohangál,
természetesen megfelelő tornacipőben és oldaltáskával). Ő mondja ki például,
hogy az egész szertartásról és a kapcsolt árukról csak az évente többmilliárd
dollárt megmozgató esküvőpiac hiteti el az emberekkel, hogy fontosak, miközben a
lényeghez semmi közük. Közhely, persze, de még ezt is üdítő hallani egy közepes
vígjátékban, amelyben minden nő affektál és minden férfi pózol, és mindenkinek
teljesen értelmetlen dolgok kötik le az idejét. Kivéve persze a szerelmet, de
hogy annak mennyi köze van az esküvőhöz, azt nem ebből a filmből akarjátok
megtudni, higgyétek el.
A tanulság: gusztustalan dolog ez az esküvő-biznisz.