Mindenek előtt leszögezném, hogy a könyv nekem annyira „nem jött be”, de ennek
legfőbb oka nem a mű milyenségében keresendő, hanem abba, hogy nemes
egyszerűséggel nem tartozom a célcsoportba,
Szerény
megfigyeléseim szerint ugyanis a szórakoztatóipar jól elkülöníthető témái között
egy új alfaj van cseperedőben : az öntudatos, szingli, kalandor hajlamú nők,
zabolátlanságtól sem mentes, mégis kissé talán céltalan és üres életmódját
hirdető termékek, amelyek főszereplői amolyan női Hustler-ként törik sorra a
férfiszíveket és csodálkoztatják rá az erősebb nem képviselőit, hogy a
tesztoszteron szerepe a világban közel sem annyira meghatározó, mint
hinnék.
Nos a Bohémélet is szépen besorolható a fenti
kategóriába: a receptet egzotikus fűszerként finomítja a szambával jól
reprezentálható fülledt erotika, amely a Rio De Janeiróba gyanútlanul érkező
senoritának gyökeresen megváltoztatja a világról alkotott képét. A néhány
naposnak szánt kiruccanás egyéves pásztorórává duzzad, a visszafogott és prűd
Carmen pedig férfifaló démonná fejlődik(?), aki a város bohém rétegében
különösebbnél különösebb emberekkel fut össze (akiknek hétköznapjait kitölti a
koktélozgatás, flörtölés, szambázás – dolgozni senki sem dolgozik, valószínűleg
ezért tart Brazília ott, ahol tart).
A történet részleteibe oly
nagyon nem mennék bele. A könyv stílusa élvezetes, választékos, amibe néhol
azért becsúsznak erőltetett mondatok, (pl.: „Életemnek ezen időszakában még csak
nem is kóstoltam ananászt, nemhogy annyi dekadencia lett volna bennem, hogy
viseljek is egyet a fejemen.”), de ez még tűréshatáron belül marad.

Tulajdonképpen minden hölgynek ajánlom a könyvet, mert a szürke
hétköznapok elől jó néha egy kis ábrándba menekülni. Márpedig a napfényes Rio, a
szamba, az izmos kreol macho-nachok ideálisak arra, hogy feledtessék egy
nehezebb nap megpróbáltatásait, mi fiúk addig megnézzük a Max Payne-t.