Úgy látom, az eddigi látványos parafrázis kísérleteihez képest most lehetett a
legnehezebb dolga Balázs Elemérnek, hiszen Machaut, Palestrina, Pergolesi,
Compere, Guerrero, Casati, Handel zenéje igencsak távol áll a mai jazz
áramlatoktól, amelyekre megpróbálta ezeket átültetni. Ez a jelentős távolság
általában látszik is a zeneanyagon. Általában inkább egymást váltogatják a
„komolyzeneibb” és a „jazzesebb” részletek, mintsem összeállnának egységes
egésszé. Szépek ezek a részek külön-külön, csakhogy kevéssé érzem belőlük a
feldolgozás indokoltságát. Általában tehát olyan a hatás, mint amikor a szemünk
előtt a kaleidoszkópot forgatjuk, és a mindenféle színek kavalkádja kellemes a
látvány. Most a fülünknek nagyon kellemes ez a „kaleidoszkóp”, de általában nem
áll össze „képpé”.
Csakhogy nem véletlenül emlegetem, hogy általában, ugyanis
mégiscsak vannak olyan részletek, sőt egy-egy teljes szerzemény is, amelyeknél
bizony összeáll a teljes kép, és akkor csodálatosan, szervesen egyesül az új és
a régi zene. Ilyenkor fény derül a köztük lévő kapcsolatokra, és katarzis
érkezik, – egymásra talál a szép és kifejező hangú és arcú spanyol szopranista
Nuria Rial és a zenekar.
Furcsa, hogy azok a részek, amelyekben nincs Nuria
Rial, szinte végig olyan harmóniavilágot adnak, mintha nem is a Balázs Elemér,
hanem a Pat Metheny Group játszana. Erősíti ezt az érzést Winand Gábor –
egyébként gyönyörűen szóló – éneke és Lamm Dávid – egyébként gyönyörűen szóló –
gitárjátéka, de még Balázs József – egyébként gyönyörűen szóló – zongorázása is.
Az első három műsorszámra szinte végig ez a „Metheny sound” a jellemző (lásd az
együttes honlapján Metheny dicsérő szavait…), ettől Hajdú Klára éneke tud
valamelyest elszakadni a Handel d-moll Courante Suite-ben, valamint Balázs
Elemér és Dés András szólói, különösen a Machaut-féle Se d’amer me
repentoie-ben. A két ütős feleselése ízlésesen bravúros, emellett újabb adalékot
nyújt abbéli nézetemhez, hogy az ütőhangszeres jazzisták kivétel nélkül
„bolondok” valamelyest. Végig jellemző a koncerten, hogy Soós Márton a bőgővel
szépen támasztja alá a zenekar hangzását, ráadásul néha egészen ravasz
ritmusokkal teszi ezt, úgyhogy közel sem a szürke eminenciás szerepe jut neki,
annak ellenére, hogy igazi szólózásra nem kap lehetőséget.
A következő három
számban (Palestrina: O Clemens és Eja ergo; Grandi: Salve Regina) érződik
leginkább a kaleidoszkóp jelleg, ugyanis színre lép Nuria Rial, aki gyönyörűen,
de a komolyzenei alapokhoz közel maradva énekel, vele szemben pedig ott van a
„Metheny sound” a zenekar részéről. Az Eja ergo rendkívül nehéz énekszólamában
tényleg kimagasló képességeket árul el Nuria Rial, egy apró tisztátalanságot
kivéve nagyon szép hangokkal és hangsúlyokkal viszi az énekszólamot.
Kifejezetten jót tesz a hangzásnak a viola da gamba alkalmazása az Eja ergo-ban
és a Salve Reginában, segítségével már-már képpé rendeződnek a kaleidoszkóp
színes mozaikdarabkái. Hajdú Klára ekkor ügyesen alkalmazkodik a Nuria
Rialhoz.
Három műsorszám erejéig újabb vendégek érkeznek a Voces4
énekegyüttes alakjában. Palestrinától a Fasciulus myrrhae-t kvintettként adják
elő, Nuria Rialt bevéve a férficsapatba, ez szép, de kissé vargabetű a koncert
ívében, majd Compere Adoramus te Christe-jéhez Winand Gábor lép be ötödiknek,
ami megint a „Metheny sound” felé löki a hangzást. A Guerrero-féle Ave Maria
azonban stílusbravúr, a Voces4 szinte continuóvá vedlik vissza, és a dallamokat
a zenekar viszi.
Az Ave Maria megadja az alaphangot a hangverseny befejező
részéhez, ami a katarzist hozza. Casati Sanctissima Virgo-jában és Machaut Dame,
je weil endurer-jében végre összeházasul a zenekar és Nuria Rial hangzása,
leginkább azért, mert a zenekar végre elválik Methenytől, és tesz néhány lépést
a régi szerzők felé. Különleges minőség jön ekkor létre, és mindezt még tetézi a
zárószám (Handel: Voli per l’aria), ami amúgy is egy énekesi bravúrdarab, de jó
érzékkel jazzesítve egészen fenomenális. Nem véletlen, hogy Nuria Rial éneke is
ekkor illeszkedik szervesen a jazzegyüttes játékához, s az utolsó három
szerzemény már kétségtelenül igazolja, hogy volt értelme hozzányúlni a régizenei
anyaghoz. Sőt!