Mint Burroughs egy sokadik regénye a sorban, ez a Tarzan inkább viktoriánus paródia lett, semmint valódi hős (pláne valódi ember).

Tarzan! Az egyik legismertebb hős, számtalan könyv és film szereplője, férfiideál… antikvitás, szuperhős-kövület, egy másképp gondolkodó kor szüleménye. No persze: miért pont őt ne élesztenék fel? Nyáron érkezik egy új Ben-Hur is: semmi sem érinthetetlen.

Tarzan romantikus szerzemény. Edgar Rice Burroughs, akinek a marsi John Cartert is köszönhetjük, kalandregény-szereplőnek írta meg őt, de attól még a viktoriánus értékrend elválaszthatatlanul rátapadt. Fő vonása a naivitás – írja elemzésünk, és ez még a hiperlátványos, gyarmatpolitikával teli 2016-os filmben is nyilvánvaló.

A film szerencsére nem eredettörténet. A felnőtt Lord Greystoke-ot intrikus rossz- és jóakarói visszacsábítják Afrikába; ahogy halad befelé a kontinensen, úgy vetkőzi le a lord ruházatát és ölti fel a dzsungel urának vadságát. A háttérben kegyetlen gyarmati játszmák folynak. És e játszmák között Tarzan, mint egy proto-Superman, mint egy erkölcsi kétségek előtti lény, konokul és naívan és rezzenéstelenül halad előre a maga céljaiért, kétség és félelem nélkül, emberség nélkül: nem annyira mint egy szuperhős, inkább mint egy robot. (És főleg Jane megmentéséért. A megmentésre váró nő éppen a legprimitívebb toposz ebben a filmben.)

A 2016-os Tarzant szuperhősnek álmodták meg – ezt nyilatkozta megformálója, Alexander Skarsgård és például a producer, David Barron is. Csakhogy Tarzan nem szuperhős. A fekete-fehér Tarzan-filmek korában még annak számított, a mai szuperhősöknek viszont repülő páncélja, denevérbarlangja, lézerszeme, öngyógyító képessége meg adamantium csontjai vannak – és légió a nevük, elárasztották a világot, már a dekonstrukciójuk is öreg. Tarzan pedig indán leng és kiabál.

De ennél is sokkal fontosabb, hogy az élet kiszabott útján határozott léptekkel, helyes döntésekkel járó férfi rettentően 19. századi konstrukciónak hat a vásznon. Akinek nincsenek belső rezdülései, az ma már nem is hat emberinek. Tarzannak egy új generációt kellene meghódítania, de üresek azok a hatalmas kezei.

Szerencse, hogy Alexander Skarsgård formálja meg. Így legalább menti egy kiváló színész a figurából, ami menthető: Skarsgård finom játéka képes valamennyi élettel megtölteni ezt a műanyag akciójáték-figurát. No és ő a legjobb kinézetű szuperhős valaha; Schwarzenegger sem volt ekkora férfitökéletesség fénykorában (és Skarsgård persze félmeztelenül tölti a film felét).

A produkció olyannyira belesimul a nyári-szuperhősfilm-áradatba, hogy átvette a modern szuperhős-trend legmeghatározóbb jellemvonását is: a kényszerrealizmust. Minden eseménynek politikai hátteret fest. Tarzan mancsait ortopédiailag megindokolja. Véges-végig a hihetőség és a fantázia határán táncol, és az eredmény sajnos mindkettőt gyengíti: a fantázia túl lapos (alig akad dzsungel-akció, amit pedig várnánk egy Tarzantól), a realizmus meg… az megmarad ízesítésnek, de célként nem veszik komolyan (mint a szuperhős-filmek általában). Ez nem csak esztétikai-elméleti fanyalgás a részemről: egyszerűen nincs mit csodálni a filmben. Egyszer sem kelti fel a néző lelkesedését, pláne nem aggodalmát.

Skarsgårdon és a kiváló főgonoszt alakító Christoph Waltzon kívül egy dolog érdekes a filmben: a gyarmatpolitikai hátteret kiválóan ábrázolja.

ű

A cikk folytatása ITT!