1936-ot írunk, Gömbös meghalt és gyásznapot hirdet az ország vezetése, de a bűn ettől még nem tér nyugovóra a ködös Budapest macskaköves utcáin. Gordon Zsigmond, az est újságírója egy olyan ügybe ütközik, ami sokkal több, mint aminek látszik. Az utcalány halála elsőre csak egy újabb tragikus, de hétköznapi bűncselekménynek tűnik, ám ahogy hősünk egyre mélyebbre ás, kiderül, hogy a szálak messzire nyúlnak és az elit magasságáig érnek. A főszereplő szívének egyetlen igazi megdobogtatója is színre lép, akivel nem zárult Gordon előző kalandja békésen.

Ahogy nyomozás halad előre, úgy nő a veszély és a noiri köd mérete. Ez alatt a növekvő rejtélyt értem, bár itt inkább csak arra hasonlítani akaró katyvaszt kapunk. A film sajnos több sebből vérzik: A történet nem izgalmas, a megjelenítése a noir világnak zavaros és nagy keresztje a műnek a saját szövegkönyve.

Nem egy kérdésekkel gyarapodó izgalmas történet, hanem egy bonyolult, de közömbös és lassan felgöngyölődő nyomozás bontakozik ki a néző előtt, amiben elszórtan találhatunk erős, leleményes pillanatokat.

Nehéz eldönteni, hogy csak a prezentálása miatt, vagy a történet maga ilyen ingerszegény. Az utcalány balladája és a rendíthetetlen újságíró cigi füstös kalandja, noha áll a maga lábán, nem olyasmi, amit a noir zsáner már nem termelt volna ki. Emellett a csavarok nem olyan ütősek, a történet pedig zavarosan vezetett. A köd inkább büdös, mint misztikus.

Sőt, tovább megyek, a noiri Budapest világa és hangulata instabil.

Egyszerre akar több dolog lenni, emiatt a látványvilág zavaros. Bordélyházak, valódi 36’-os kosztümök, Horthy képek és felizzik néha a levegőben a zsidóságot övező heves gyűlölet. De magával a világ megjelenítésével, és nem a cicomázásával van a bökkenő.

A film képtelen egyszerre Budapest, 1936 és noir lenni.

Az 1936-os Budapest, amit elénk tár a mű, nem igazán hasonlít a főváros második világháború előtti formájára, inkább arra mintha valaki össze akarta volna mosni a régi noir klasszikusokból ismert Chicagóval. Pontosabban, mintha közöttük ugrálna. Ez igaz a díszletre is. Néha teli találat, néha idegen.

A táj néha egyáltalán nem emlékeztet Budapestre, ha pedig felismerjük dédelgetett fővárosunkat a képsorokon, akkor nem tűnik 1936-osnak. Emellett nem bánik jól a zsáner elemeivel, csak az alapokig jut, hozzá nem ad.

A film noir, de inkább tűnik a klisék halmozásának, mint eredetinek. Van nyitó stáblista stílusosan fehér betűkkel (gomolygó füsttel mögötte), ballonkabáttal és kalappal felfegyverkezett hős és mocskos alakok, csak ezen kívül nincs sokkal több.

A másik, hogy idézni akarja a régi alkotások hangulatát, társalgásait és megoldásait, csak ezek nagyon banálisnak tűnnek, ha nem tökélyre csiszoltan adják elő.

Lehet olyan, mint egy 60 éves noir, csak legyen olyan jó. Legyenek olyanok a dialógusok és a főhős önmarcangoló monologizálásai, mint a régi művekben, csak írják is meg olyan szinten. Lehetnek viccesen dudáló régi autók meg bagózzon mindenki, de ne ebben merüljön ki ez az egész noir feltámasztás és annak “Budapestesítése”.

Nem megyünk sokra ezekkel, ha a nagy „lehull a lepel” pillanatban a környezet, a dialógus, úgy maga az egész jelenet banális.

Az operatőri munka egyébként önmagában dicsérendő. Szokatlanul éles és tiszta egy noirhoz képest, de egyébként a kamerakezelés abszolút a zsánerhez méltó. A beállítások, a mozgás, minden klappol, csak a felvett dolgok nem mindig.

Inkább a karakterek és azok jó pillanatai tartják fenn a néző figyelmét, mintsem a válaszok megismerése, a história.

A karaktereket jól testesítik meg színészeik (vagy mondjuk úgy, kihozták belőlük a maxot), ellenben a dialógusaik gyakran meghökkentően…furák? A kalapja alól aranyköpéseket szóró Gordon ritkán csíp velőset, de akkor extravelőset. Néha jópofák és ízesek a társalgások, de gyakran mesterkélten noirosak és egyáltalán nem kreatívak vagy életszerűek. Az ilyesfajta dialógusok inkább oda nem illőnek és műnek érződnek, mintsem reálisnak. A nagy konfrontációk pillanatait néha elbagatellizálja a megírt szöveg, a poénok nem ütnek. pedig a színészeket nincs miért szidni.

Kolovratnik Krisztián sok színészkedés mentes év után nagyszerűen tért vissza. Tökéletes főhős, kemény külső és még keményebb ököl. Helyén van a szíve, bár ezt rejtegeti. Tenki Réka jó párja, működött a duójuk. Mindenki hozta a minimumot, legyen szó Dobó Katáról, Kulka Jánosról vagy Mucsi Zoltánról. Minden aspektusa a színészi munkának vállalható vagy dicsérhető, csak az nem, amit mondanak.

Mucsi vicces cameo, ellenben Kulka nem tündököl mivel keretekbe zárja karaktere, de mondom: amit kellett, azt mindenki eljátszotta, csak láttunk már tőlük sokkal jobbat is. Kiemelném, hogy nem a régies nyelvezet okozza, szimplán, ami kijön az ajkak közül az…nem természetes.

Bosszantó egy darab. Van történet csak éppen nem lebilincselő. Jók a színészek és az alkotás idézi a klasszikus művek dialógusait, de önmagukban se nem frappánsak, se nem jól megírtak. Az operatőri munka noir és a kosztümválasztás autentikus, viszont a látványvilág hárompólusú és gyakorta disszonáns. Ha nem a Szabadsághídon dumcsiznának, fel se fognám, hogy a mellettük elhaladó lovas kocsit magyar telivér húzza. Ha pedig ott beszélgetnek, akkor fogom a fejem hogy édes istenem ki mond ilyet.

Ez a film a noir slágerkorában is elvérzett volna.

Nem tudom, hogy mennyire okolható a film alapjául szolgáló regény, de ha meg ennyire az alapjaitól bűzlik az egész, akkor minek álltak neki megfilmesíteni? Ennyire fontos, hogy legyen egy Budapesten játszódó noir? Ha csak ennyi volt a cél, akkor az nagyjából sikerült, de még az se tökéletesen, pláne a többi.

A filmet a tervek szerint nem fesztiválokra, hanem inkább a bolygó sok-sok mozijában akarják elszórni, mint közönség film. Azt hiszem értem e mögött a koncepciót: rég volt noir a mozikban, tuti sokan elmennek rá.

Érdemesebb egy klasszikus régi darabot inkább elővenni helyette, sajnos a Budapest Noir egy izgalommentes és kreativitástól nem túlcsorduló mű.

Budapest Noir, de enerváltan noir és nyomokban Budapest.