17 év után a Logannel búcsúzik karakterétől a Farkast játszó Hugh Jackman és a Charles Xaviert alakító Patrick Stewart is – de micsoda búcsú, micsoda búcsú ez! James Mangold Nolan után öt évvel végre ismét megmutatta, mire képes a kilencedik művészet a szélesvásznon. Varázslatra!

Minél többször idézem fel magamban a Logan képeit, annál elragadtatottabb vagyok James Mangold munkájától. Ha végigtekintünk a rendező életművén, elsőre nehéz megérteni, miért ő dirigálta 2013-ban a Farkast. Korábban akármilyen műfajban is alkotott – legyen az romantikus vígjáték, mint a Kate és Leopold, western, mint a Börtönvonat Yumába vagy életrajz, mint A nyughatatlan –, Mangold mindig is az emberi kapcsolatokat boncolgatta. A Farkas, még ha nem is nélkülözte az X-Men univerzum léptékeihez mérten a lelkizést, valahogy mégis kilógott a direktor filmográfiájából.

Eltelt négy év, és a Logant látva minden a helyére került. Az egyébként szerintem teljesen vállalható Farkast most nem tudom másképp értelmezni, mint vázlatnak, gyakorlásnak a nagy mű előtt. Ismerkedésnek, ahol James találkozott James-szel (Logan születési neve James Howlett), ahol a filmes először próbált Farkas lelkébe látni.

A rendező-forgatókönyvíró Mangold nemcsak meglátta a farkasbőrbe bújt embert, de meg is mutatta nekünk új filmjében – és nem mellesleg azt is, milyen az, ha a lélek jó ismerője ír képregényfilmet: csodálatosan mély film születik így.

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a mélység itt most tarr bélai szinten értendő, el kell mondjam, nem erről van szó. Sokkal inkább valami olyasmire gondolok, ami a mesterség szóval hozható rokonságba: alaposságra, átgondoltságra, szépen megmunkáltságra. Ez talán a legkifejezőbb, ha a Loganre gondolok: szépen megmunkált a szó igazi craftsmani, kézműves értelmében.

Mind a karakterek, mind az akciók terén a legmagasabb fokú – most kivételesen jó értelmében vett – iparosság jellemzi a filmet…

A cikk folytatása ITT!