Az idei folytatások közül kiemelkedik a Jurassic World: ha nem jönne egy Star Wars, a legfontosabb lenne. A negyedik Jurassic-filmben Hammond álma teljesült: a park megnyitott, ámuló turisták ezrei csodálják a dinoszauruszokat. A hübrisz és a véletlen azonban ismét közbeszól.

Az átlagos amerikai mozinéző évente négy vetítésre fizet be. Az összes franchise-darab, a Bosszúállók 2, a Terminátor: Genezis, a Jurassic World, de még a karácsonyi Star Wars is ezért a négy vetítésért versenyez. A piac szaturálódik, mindenfelől megamozik hirdetései zúdulnak az annyira-nem-lelkes-átlagmozinézőre; hogyan válasszon az ember a Mad Max, a Hangya, a Mission:Impossible, a Fantasztikus Négyes közül? A döntést a bejáratott márkanév és a premiert megelőző közhangulat befolyásolja igazán.

A márkanév a Jurassic World ereje. Spielberg 1994-ben lenyűgözte a világot egy addig sosem látott kalanddal. Valóban „sosem látott”: a Jurassic Park a CGI-forradalom kirobbantója, minden mai óriásfilm eredője volt, előtte senki sem képzelte el ezt a fajta digitális élethűséget – olyan volt, mint tizenöt évvel később az Avatar. És valóban „lenyűgözte”: azóta ég a dinoszaurusz-láz, az a film tette a populáris kultúra részévé a 65 millió éve kihalt lényeket, a tudomány és az evolúció elfogadására tett hatása pedig felmérhetetlen. Még a két, általában gyöngébbnek tartott folytatás sem tántorította el a közönséget a rajongástól (meg kell mondjam: magam a második részt, Az elveszett világot kedvelem a legjobban).

A premiert megelőző közhangulat azonban korántsem ilyen kedvező. Hiába Spielberg az egyik producer, ha Colin Trevorrow a rendező (kicsoda? – pontosan), és hiába ugrálnak óriási dinoszauruszok az előzetesben, ha minden más nyári blockbusterben is hasonlóan izgalmas cuccok ugrálnak (vagy legalább Tom Cruise). Valószínűnek tartom, hogy az igazi rajongók félve ülnek be a moziba.

Nem kell pedig félniük. A Jurassic World méltó folytatás.

A Jurassic World adottnak veszi, hogy tudjuk, mire számíthatunk – dinoszauruszokra és látványosságra, hej! –, úgyhogy nem vesződik hangulatkeltéssel, hanem az arcunkba tolja a szégyentelen hatásvadászatot. Megvan az első filmből az a jelenet, amikor Alan Grant és Ellie Sattler először pillantja meg a brontoszauruszt? A Jurassic World teljes első fele ilyen. És a film, nagyon okosan, egy dinórajongó kisgyerek szemszögéből mutogatja végig a parkot, így aztán a néző azonosulhat az őszinte, gyermeki ámulattal. Nagyon ügyes rendezés éri el, hogy a nézőben összekeveredjék a fiktív és a valóságos nézőpont, és ahogyan a gyerkőc álmélkodik a park egyre csodásabb látványosságain, úgy álmélkodik a közönség a filmén. Még a fanyalgó kamasztesó is ezt a célt szolgálja – húzod az orrod a látványosságoktól? Hát téged semmi sem nyűgözhet le? Igazán el tudtam volna nézegetni a parkot egy teljes filmnyi ideig.

No persze: Mindig így kezdődik. Aztán jön a futás, meg a sikoltozás.

A Jurassic World második fele óriás kaland. Akkora, amekkora az edzett felnőtt nézőt is elkápráztatja.

A cikk folytatása ITT!