Eddie „a sas” Edwards a világ legvalószerűtlenebb sportolója volt, és most egy szégyentelenül naiv komédia-drámában tér vissza – ami tökéletesen illik hozzá.

Visszagondolva a napsárga szín merül fel előttem (talán a plakát virító színvilága miatt) – a vidámság, optimizmus, melegszívűség, a komédia és a siker színe, és aztán néhány csaknem-könnyes pillanat (az ember fiának keményen kell küzdenie, hogy túlságosan meg ne hatódjon!), és sok-sok térdcsapkodás. Ezt a filmet jobban leírják a személyes benyomások, mint az elemzés – tehát hidd el nekem, nem az amatőr kritikusok énközpontúsága szól belőlem ebben az első bekezdésben, hanem a lelkendezés, pedig csaknem egy hónapja volt a sajtóvetítés.

Hogy kicsoda Eddie (Taron Egerton)? A legnaívabb és legbátrabb teremtés a világon: azt hiszi, hogy amatőrként kijut a téli olimpiára és ez bárkit is érdekelni fog. Nem törődik sem a zúzódásokkal, sem a versenytársak és a világ megvetésével, és ami azt illeti, a józan ésszel sem: szabályok? gyakorlat? edzés? Nekifut a síugró rámpának, és ha véletlenül állva marad a siklás végén, indul a magasabbikra.

Ilyen főszereplővel az Eddie, a sas egy világtól elszállt feel-good komédia lenne, ha nem a valóság állna mögötte. De életrajzi film – illetve életrajzi alapú (a valóságos Eddie Edwards szerint a film 90%-a kitaláció). Edwards, a valóban amatőr és valóban megszállott síugró világszenzációvá vált az 1988-as calgary téli olimpián. Nem mintha érdemben versenyezni lett volna képes, hanem az esélyekkel szembeszálló kisember imázsa miatt: miután nem jutott be az angol olimpiai keretbe lesiklásban (amiben kiváló volt), és a pénzből is kifogyott, utolsó lehetőségként választotta a síugrást, mert ebben a sportágban, egyedüli angol versenyzőként, esélye volt kijutni az olimpiára szinte akármilyen teljesítménnyel.

Feltéve, ha túléli az akármilyen teljesítményt. A film látványvilága nem hagy kétséget a 70 és 90 méter magas síugró rámpák gyilkos méreteiről; egy-egy lesiklás andrenalindúsabb, mint bármelyik akciófilm, és Eddie bátorsága átérezhetőbb, mint Bondé és Bourne-é. Ehhez George Richmond operatőr tiszta, szépen megkomponált vizualitásán és néhány impresszív kameramozgáson túl Taron Egerton színészi teljesítménye kellett. Egerton a Kingsman után másodszor bizonyítja be, hogy a fiatal generáció egyik legjobbja (olyannyira, hogy a következő Han Solóként is hírbe hozták).

A cikk folytatása ITT!