Az akció és humor uralta képregény-adaptációs világban bátor lépés szembe menni a saját magunk által kialakított trendekkel, az Amerika kapitány: Polgárháború mégis megteszi, ráadásul igencsak jó eredménnyel.

A Marvel Studios nem hibázik. A stúdió 2008-as debütálása A vasemberrel még merész kockáztatásnak tűnt azok után, hogy a 20th Century Fox és a Universal Pictures sorra bukta el a Marvel-féle képregények adaptációit (gondoljunk csak a Pókember-trilógiára vagy a Fantasztikus négyesre). Hat évvel és a Bosszúállók univerzumába illő tizenkettedik nagyjátékfilmmel később viszont azt mondhatjuk, a Marvel filmjei garantáltan a műfaj legjavát képviselik.

Köszönhető ez a jól koreografált akcióknak, az izgalmas forgatókönyveknek, a sokrétű, részről-részre fejlődő karaktereknek, de mindenek előtt a hatalmas potenciállal rendelkező univerzummal, melyben mindezek elhelyezkednek. Ha az alkotók semmi mást nem tennének, mint minden alkalommal tartanák magukat a jól bevált recepthez, akkor is minőségi filmek születnének, garantált nyereséggel, épp ezért számít olyan nagy dolognak, hogy a biztonsági játék helyett – ismételten – az újítást választották. Ugyanis az Amerika Kapitány: Polgárháború nem titkoltan műfajváltási szándékkal készült el: a már megszokott, vígjátékvonallal fűszerezett klasszikus szuperhős-akciófilmek terepét átadták a karakterközpontú thriller-drámának. És míg Zack Snyder pár hónappal ezelőtti ehhez hasonló kísérlete, a Batman vs. Superman csúnyán elbukott, Joe és Anthony Russo most úgy tűnik, az eddigi legsikeresebb epizódot készítette el (legalábbis ha az IMDb és a RottenTomatoes értékeléseket vesszük figyelembe).

A történet fonalát ott vesszük fel, ahol a Bosszúállók: Ultron kora befejezésekor elhagytuk (a köztes Hangya releváns hatással ugyanis nem volt az eseményekre). A bosszúállók csapata már évek óta rutinosan működik együtt, sorra küzdenek meg az egyre csak gyarapodó gonosztevőkkel, de hiába a jó szándék, a járulékos veszteségek (értsd ártatlan civilek) sajnos elkerülhetetlenek. Az emberek többé-kevésbé joggal kezdenek félni a hirtelen elszaporodó szuperhősöktől, hiszen a S.H.I.E.L.D. megszűnése óta nincs olyan szervezet, ami kontrollálhatná őket, s így a nemes cél ellenére is az önbíráskodás terepére csúsznak. Ezt elkerülendő az ENSZ egy olyan egyezményt készül aláírni, mely bizonyos mértékben korlátozná a bosszúállók hatáskörét, de legalábbis nem engedné, hogy központi mérlegelés nélkül cselekedjenek. Az eddig egységesen működő csapat e kérdésben azonban nem tud egyetértésre jutni: Tony Stark (a.k.a. Vasember, Robert Downey Jr.) személyes bűntudata miatt támogatja az egyezményt Steve Rogers (a.k.a. Amerika Kapitány, Chris Evans) viszont csak az elnyomó, korrupt hatalmi rendszerek egy újabb démonát fedezi fel benne. Az emberiség testőreinek csapata a két elv mentén két csoportra oszlik. A Kapitány elképzelését támogatók gyorsan törvényen kívüliekké válnak, mivel rájönnek, hogy régi barátját, Buckyt (a.k.a. a tél katonája) ártatlanul vádolják különböző terrorcselekményekkel, és az egész világ élve, de még inkább holtan akarja elfogni, ezért a hatóságokkal szembe fordulva a segítségére sietnek. A korábbi bajtársak és barátok ellentétes elképzeléseik miatt egyik napról a másikra ellenségekké válnak.

Az Amerika Kapitány: Polgárháború végre elkezdett egy igazán izgalmas problémákat feszegetni, olyanokat, amikkel kapcsolatban egyébként valószínűleg már mindannyiunkban megfogalmazódtak kérdések: A szuperképességek (vagy a nagyon fejlett technológiai háttér) feljogosítanak-e az önbíráskodásra? Kell-e egy kontrolláló rendszer, aki a szuperhősök felett áll? Túl lehet-e lépni szó nélkül az ártatlan áldozatok halálán? A szuperhősök megjelenése generálja-e a az újabb és újabb gonoszok megjelenését, a katasztrófahelyzetek sokasodását? Ilyen és hasonló, valóban fontos kérdések merülnek fel, amiknél az esetleges válaszlehetőségek pro és kontra érveit egyaránt hosszasan sorolhatnánk. És ezeket az érveket kellett volna a filmnek felsorakoztatnia, sőt, maguknak a karaktereknek is ezeket kellett volna végigtárgyalniuk. Csakhogy az értelmes párbeszéd helyett a már megszokott módszerhez nyúlnak: a zsigeri akcióhoz, egymás elleni erőszakhoz. Ezt nem a film hibájának tekintem, hanem a karakterek emberi gyengeségnek. Mindegyikük az emberiség javát akarja szolgálni, az egyéneket védelmezni, de különböző elvek mentén, amikhez foggal körömmel ragaszkodnak. A Kapitány már csalódott minden szervezetben, aminek valaha is dolgozott, a S.H.I.E.L.D. számára végül ugyanolyan gonosszá vált, mint amilyen egykor a Hydra volt, az ENSZ egyezménye pedig hasonlóval fenyeget. Vasember ezzel ellentétben önmagukkal szemben válik kritikussá, miután önnön tévedhetetlenségébe vetett hite miatt már sok ártatlan ember halt meg, felismeri az emberben rejlő hibafaktort és az önbíráskodás ellen lép fel. Sajnos azonban míg Stark oldalán sok az érv, Rogers – bármilyen súlyos gond is ez – mindössze az esetleges bürokráciát tudja felhozni az egyezmény ellen, és ez viszont már a film hibája, főként, hogy végül az alkotók mintha mégis az önbíráskodás mellett tennék le a voksukat. Emiatt pedig akarva-akaratlanul rossz szájízzel állunk fel a székből…

A cikk folytatása ITT!