A disztópikus tiniregények divathullámát meglovagolva megérkezett a mozikban Veronica Rorth A beavatott-trilógiájának második része is A lázadó: a hangvétel maradt, a logikátlanságok száma azonban nőtt.

A folytatás – méltón az első részhez – tisztes iparosmunka, s mint ilyen, nem igényel művészeket. Nem csoda hát, hogy a rendezői székben Neil Burgert a romantikában és akcióban (Az időutazó felesége, Red, R.I.P.D. – Szellemzsaruk) egyaránt járatos Robert Schwentke könnyedén váltja – ugyanolyan könnyedén, ahogy a forgatókönyvírók, az operatőr, a vágó és a zeneszerző posztján is csere történik. A végeredmény azonban kielégítően illeszkedik elődjéhez – még ha ez azt is jelenti, hogy a folytatás sem rosszabb az átlagos tinifilmeknél.

A sztoriban Tris (Shailene Woodley) és Négyes (Theo James) immár felfedve elfajzottságukat menekülnek a Műveltek hidegvérű vezetője, Jeanine (a jéghideg Kate Winslet) elől. Kényszerű szövetséget kötnek a csoporton kívüliekkel, ahol négyes anyja (Naomi Watts) nagyratörő terveket sző a rendszer megdöntéséről. Jeanine egy különleges dobozt őriz, melynek kinyitásához egy elfajzottra van szüksége – nem is sejti, hogy az Alapítók üzenete, melyet a doboz rejt, alapjaiban rendíti meg társadalmát.

Na de hogy hogyan és miért, arra nem kapunk választ – csakúgy ahogy millióegy más dologra sem. A film (és feltehetően a könyv is) túlságosan is leegyszerűsíti a rendszert, és csak akkor csavar egyet rajta, ha azt véleménye szerint a dramaturgia megkívánja. Elnagyoltan ábrázolja a társadalmi berendezkedést, a hatalmi viszonyokat, az életet – és az emberi viszonyokat egyaránt. Tris és Négyes szerelme jelzésekben és egymás nyakában loholásban merül ki – ha nem lenne a kötelező nagy csókolózós jelenet, azt hihetnénk, öreg házasok, akiket már csak az évek meg a rutin tart össze. Persze így legalább ismét megússzuk a giccses csöpögést – de sajnos az érzelmeket is ki kell hagyjuk.

Amilyen elnagyolt a film a tartalomban, annyira élvezetes a látványban…

A cikk folytatása ITT!