A maják által 2012, december 21-én befejezett naptára, arra enged következtetni – cáfolva -, hogy a világvége újra (nem) közeledik. Természetesen a filmipart sem kerülheti el egy ilyen gigantikus széthullás víziója. Roland Emmerich (Holnapután, Godzilla, A függetlenség napja) ennek a teóriának megfelelve elkészítette legújabb katasztrófa filmjét, ami – miért is szépítenénk – egy rakás szemét. Egy jó nagy rakás, ugyanis a filmben nem csak a digitális jelenetek, a mobiltelefonálások száma, de a bakik és a hiteltelen események mennyisége is óriási. Az alapszituáció tehát a következő: a maják ősi naptára bonyolult csillagászati ismereteket és kifinomult matematikai számításokat igénylő tökéletes alkotás. Egy baj van vele: 2012-ben véget ér és sokan úgy gondolják, nem véletlenül. A világ sem tarthat tovább, mint a misztikus tudást tartalmazó naptár. Néhány vezető tudós 2009-ben igazolta, hogy valóban közel a vég, a napkitörések felforralják a Föld belsejét, a tektonikus mozgások milliárdok életét követelik majd. Nos, nagyon hamar, mindössze néhány óra alatt szűnik meg a világ létezni. Mint minden katasztrófafilmben, a 2012-ben is van egy elvált hős, akinek két kisgyereke, egy titkon még mindig szerető felesége van, no meg egy ultramenő Porsche-s riválisa. Nyilván ő menti meg a legtöbb életet, ingyen és bérmentve. Hiszen a gonosz politikai vezetők megint azokat mentik meg, akiknek a legtöbb pénzük van, bár ráfogják a választásukat genetikára. Szóval az emberi gonoszság itt is felbukkan, és természetesen az önzetlen jóság is, ami olyannyira erőltetettre sikerült, hogy már nyögünk is, hogy legyen már vége! Emmerich nyilván borzalmas kapcsolatban volt az apjával, mert a filmben fél tucatszor köszön el egymástól egy-egy apa-fia duó és a főhősünk gyerekének az ágybavizelése sem lehet ok nélküli…

Ez a film nekünk, nézőknek kínos. Ehhez képest hihetetlen érdeklődés övezi a filmet, egészen addig, amíg mi magunk nem kérdőjelezzük meg a döntésünket, hogy megvesszük a mozijegyet vagy sem. Persze ilyenkor már késő, ezért most kifejezetten javaslom, hogy ne moziba nézzétek meg, még akkor sem, ha szent meggyőződésetek: a látvány miatt érdemes.

Tény, hemzseg a látványelemekben a film. Óriási mondhatnám, ha nem maradt volna meg élesen bennem az a kép, hogy egy nyitott tetejű autóval haladva, miért nem lobogott a szereplők haja? Innentől kezdve azon gondolkodtam, hogy ha egy film költségvetése 260 millió dollár, akkor miként eshetett ez meg?

Persze a történetben is vannak hibák, dögivel. Jogos a kérdés, hogy, amikor már a világ jó része összeomlott, megsemmisült, elsüllyedt, leégett, akkor melyik szolgáltató adja a mobil-összeköttetés lehetőségét? Mert mobilozni az utolsó utáni pillanatig lehetett. Akár az óceán közepéről is.

Mindezek mellett olyan kliséket használt és olyan sok újrahasznosított figurát állított a vászonra, hogy értékelhetetlen a kettő és fél órás mozi. A vége felé, már a fél mozi hangosan nyögött, hogy legyen már vége.

Az imádkozó katolikusokra rádől a fél Vatikán, a Sixtusi kápolnában természetesen pont ott esik szét a freskó, ahol Isten Ádámba leheli a lelket – tehát az ujjuk között, Tibetben a rinpocse pont a legutolsó pillanatban meg tudja még kongatni a harangot és sorolhatnám a tovább az átlagon aluli képeket.

A filmet csak annak ajánlom, aki még nem látott korábban katasztrófafilmet, aki elhiszi, hogy főhősünk negyvenöt alkalommal, bár csak nanométerek híján, de megússza, hogy ráomoljon, elsüllyedjen, lezuhanjon, szétszakítsa, felrobbantsa, elcsapja, kigyulladjon, elpusztuljon…

A valóság ezzel szemben az, hogy a Kilimandzsárót borító örök jég 2007-ben 85 százalékkal volt kisebb, mint 1912-ben (azt tervezik, hogy fehérre festik a gleccserek olvadása következtében előbukkanó sziklákat és a talajt, így a felszín kevesebb meleget nyelne el), a koalák 30 év múlva kihalnak; a Mont Blanc tengerszint feletti magassága 45 centiméterrel csökkent, az elmúlt két év alatt. Te meg csak ott ülsz?!