Az Orgazmust kérek, nem rózsát négy éven keresztül készült, idén pedig a Capa-nagydíj első helyezését érdemelte ki.

Évával egy Mester utcai kis kávézóban találkoztunk. Izgalmas hely volt, hiszen egyszerre árulnak bicikliket, és készítik a város egyik legfinomabb kávéját. Kellemes hangulatban vártam Évára, aki hamarosan meg is érkezett. És már az ablaküvegen keresztül úgy üdvözöltük egymást mintha ezeréves barátnők lennénk, pedig a találkozó előtt kizárólag online ismertük egymást.

INTERJÚ Szombat Évával, a 2021-es Capa-nagydíj nyertesével

Antropos.hu: -Hogy vagy, hogy telik 2021 második fele?

Szombat Éva: -Már jól vagyok, köszönöm. Sűrű volt az elmúlt néhány hónap. A koronavírus is beleszólt sok mindenbe, de nagyon örülök a Capa-nagydíjnak és úgy érzem, hogy rendeződnek a dolgok körülöttem. Költözés után vagyunk, így most a karácsonyi készülődés helyett a lakást rendezgetjük leginkább.

Antropos.hu: -Mesélj magadról picit: ki Szombat Éva azon túl, hogy egy vagány és nagyon tehetséges fotós?

Éva: -Már négy éve vagyok feleség szerepben, amiben nagyon jól érzem magam. Emellett pedig teljes mértékben fotós vagyok, aki már egészen kicsi gyerekkora óta a pályára készült. 13 évesen a képzőművészeti szakközépiskolába jelentkeztem, ahol végül fényképész szakirányon kötöttem ki. Azóta is aktívan fotózom, pedig ennek már húsz éve. A képzőművészeti nagymértékben meghatározta a világképemet, amit a MOME-n csak tovább mélyíthettem. Jelenleg is a MOME-n tanulok, éppen a doktorimat csinálom, mellette pedig tanítok fotó szakon. Érdekes a másik oldalt is megismerni és megtapasztalni, hogy milyen átadni a tudást, segíteni és motiválni a diákokat, de nagyon élvezem. Ez egy teljesen új szerep számomra.

Antropos.hu: -Képzőművészeti középiskola, majd a MOME: nagyon úgy fest, hogy tudatosan művészi pályára készültél. Így van?

Éva: -Gyerekként rajzolni szerettem nagyon és jól is ment, ezért jelentkeztem képzőművészetire, ahol több szakot jelöltem meg és végül a fotós szakirányra sikerült bejutnom. Az élet döntött helyettem, de egy percig sem bántam meg. Lett volna lehetőségem más irányba menni, de időközben nagyon megszerettem a fotózást, éreztem, hogy tökéletesen nekem való. Megvolt a kreatív része, rajzoltunk és művészettörténelmet is tanultunk, viszont a türelmetlen lényemhez sokkal inkább a fotózás passzolt már akkor is. Így egyértelmű volt, hogy maradok a pályán.

Antropos.hu: -Idén te nyerted el a Capa-nagydíjat, ami valljuk be, hogy hatalmas elismerés és ezúton is gratulálok hozzá. Számítottál rá amikor pályáztál a Orgazmust kérek, nem rózsát fotó sorozatoddal?

Éva: -Nem számítottam rá, viszont reménykedtem benne, hogy így lesz. Nyilván minden induló remélte, hogy ő nyer, hiszen ezért jelentkeztünk, de tény, hogy a többiek anyaga is nagyon erős volt, és nagyon különböző témák jelentek meg a versenyen. A többiek témája is nagyon megrendítő volt, demencia, háború, halál, így egyáltalán nem tudtam, hogy mire számítsak. Tényleg csak remélni mertem, hogy az én provokatívnak számító témám is esélyes lehet. Néha úgy éreztem, hogy a tűzzel játszok, hiszen már a fotósorozatom címe is meghökkentő, de bíztam benne, hogy a nemzetközi zsűrinek tetszeni fog. Egyébként már négy éve dolgoztam az anyagon, így már korábban is gondolkodtam rajta, hogy pályázok vele, de csak mostanra sikerült összeszednem a bátorságomat a megmérettetéshez. Amikor kimondták a nevem az pedig leírhatatlan érzés volt – amikor egy dörmögő férfihang kimondta, hogy “orgazmust kérek, nem rózsát” az mindennel felért.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

(@evaszombat) által megosztott bejegyzés

Antropos.hu: -„A lányoknak ezzel nem illik foglalkozniuk” – több helyen is olvastam a rólad szóló cikkekben ezt a mondatot. Te is így lettél nevelve?

Éva: -Miközben csináltam a fotósorozatot kezembe került nagymamám második világháború alatt íródott emlékkönyve. Arról szóltak az üzenetek benne, hogy egy nő akkor értékes ha szerény, ha megtanul tűrni, lemondani, és szenvedni. Minden idézetből átjön a kor szellemisége, és ha belegondolunk a nagymamáink életszemlélete még olyan közeli, hogy kimondatlanul is belengi az életünket. 

Konzervatív családban nőttem fel és szigorú nevelést kaptam. Nem mondanám, hogy prűd volt a légkör otthon, nem volt a szexualitás tabu, de mégis valahogy az volt az érzésem, hogy ilyen dolgokról egy jó kislánynak nem illik beszélni. De azt gondolom, hogy ez nemcsak az én környezetemben, hanem az egész társadalomban jelen volt és van is. Már az iskolában megtanuljuk, hogy milyennek kell egy jó lánynak lennie, és ez beleég az emberbe. Pedig, ha nem beszélünk valamiről, ami egyébként van, az csak frusztrációhoz vezet.

Antropos.hu: -2017-ben feladtál egy hirdetést, ha jól tudom, ahol olyan embereket kerestél, akik szívesen megmutatják a szexjátékaikat. Gondoltad, hogy ebből ekkora volumenű projekt lesz?

Éva: -Nem. Azt hittem, hogy nem is mernek majd rá jelentkezni, de nem így lett. Kiraktam a hirdetést és szinte azonnal elkezdtek írni miatta. Főként olyanok kerestek meg, akiknek hozzám hasonlóan erős a küldetés tudata. Az első lány, aki jelentkezett egy olyan társasjátékból írta a diplomamunkáját, ami a gyerekek szex edukációjában segített, gyakorlatilag egy felvilágosító társasjáték. De rajta kívül több lány is hasonló projekt részese akár életvitelszerűen is, így közel érezték magukhoz az én küldetésemet, így szívesen vettek részt az anyag elkészítésében. Idővel persze bővítenem kellett a keresést, hogy minél változatosabb anyag készülhessen, minél több nőt, testalkatot, habitust, életszemléletet meg tudjak mutatni a sorozatommal. De ajánlás útján is kerültek emberek a kamerám elé, nemcsak a hirdetésre jelentkeztek. Nagyon érdekes volt, hogy az egyik modell hozta a másikat.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

(@evaszombat) által megosztott bejegyzés

Antropos.hu: -Számomra elképzelhetetlen, hogy egy ilyen nyílt sorozathoz modellt álljak. A képen látható embereknek mi adott szerinted erőt? 

Éva: -Ha valaki jelentkezik egy ilyen hirdetésre, akkor már van benne eleve egy nyitottság. Emellett viszont nagyon fontos volt számomra, hogy ők komfortosan érezzék magukat, akinél lehetőség volt rá inkább a saját környezetében fotóztam, mint stúdióban. Az intim terében könnyebben megnyílik mindenki. Volt olyan modelem, akivel a fotózás előtt órákat csak beszélgettünk, hogy rá tudjon hangolódni a fotózásra. Majd úgy belejött, hogy csak amiatt álltunk le, mert filmet kellett a gépemben cserélni. És fontos momentum, hogy senkinek sem mondtam meg, hogy mit viseljen a fényképezőgép előtt, mindenki abban volt, amiben tényleg jól érezte magát – legfeljebb, ha segítséget kért, akkor adtam neki tanácsot, de nem volt elvárás a részemről. A fotókat pedig átnézte mindenki miután elkészültek, és maguk választhatták ki, hogy melyik kerülhet a nyilvánosság elé.

Tervezek a jövőben egy kiállítást, ahová a lányokat is szeretném meghívni, hiszen a fotózás alatt egy kisebb közösséggé alakultunk nagyon hasonló küldetéstudattal. Nagyon büszkék ők is az elkészült anyagra – ez egyfajta közös sikerré nőtte ki magát.

Antropos.hu: -A siker nem áll messze tőled, hiszen a fotóid szinte az egész világot bejárták, és nem a Capa az első díj, amit elnyertél a munkáiddal már. Mi a legnagyobb álmod, amit el szeretnél érni a szakmában? (esetleg már el is érted?)

Éva: -Konkrét álmom nincsen, szeretnék fejlődni, haladni előre a szakmában. A nyertes anyagot nemzetközi szinten is megmutatni, illetve könyv formájában kiadni a képeket mellékelt történetekkel, gondolatokkal.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

(@evaszombat) által megosztott bejegyzés

Antropos.hu: -Nem tudtál ott lenni a Capa-díjátadón – hogyan viselted, és rendbe jöttél-e azóta teljesen?

Éva: -A díjátadó előtt egy nappal derült ki, hogy elkaptuk a koronavírust, férjem is és én is lebetegedtünk. Nekem kevésbé voltak tüneteim aznap még tüneteim, de egy pozitív teszttel a kezemben egyértelmű volt, hogy nem tudok elmenni. Mivel egy éve erre készültem sírásban törtem ki, nem láttam, hogy hogy lesz, de végül online jelen tudtam lenni. Bizarr volt, mert úgy beszéltem egy monitornak, hogy azt sem tudtam, hogy hallanak-e a másik oldalon.

Antropos.hu: -Mire gondoltál először, amikor megtudtad, hogy megnyerted a díjat?

Éva: -Amikor kimondták a nevemet először fel sem fogtam, mámoros volt az egész helyzet részben a betegségnek, részben pedig az örömnek köszönhetően. Persze nagyon boldog voltam, és jött egy megkönnyebbülés érzés. Majd néhány perc után rámtört, hogy “jajj szegény többiek”… Mindenki nagyon sokat dolgozott a saját anyagával, de elképesztő boldogság, hogy nekem ítélte a zsűri a díjat végül.

Antropos.hu: -A családod mit szól ehhez a nyitottsághoz, amivel a világ elé állsz?

Éva: -Édesapám sajnos nem láthatta a végeredményt, de az elejét még látta a sorozatnak, katonás jelleme mellett azért néhány elismerő mosolyt még kaptam tőle. Anyukám és férjem is nyitottan állnak a sorozathoz és a missziómhoz. Egy-két ismerősöm pedig még kamera elé is állt.

Antropos.hu: -Mik a terveid a jövőre? Van esetleg újévi fogadalmad, esetleg a nyertes fotó sorozathoz hasonló munkába fogsz ismét?

Éva: -Szeretném a fotóimat könyv formájában megjelentetni. Egy privát példánya már van, de szeretném szélesebb körben terjeszteni, főként, hogy már keresik is. Jött több visszajelzés is, hogy albumként megvásárolnák. Illetve szeretnék egy nagyobb kiállítást szervezni az anyagnak. Emellett pedig folytatom a MOME-n a doktori cím megszerzését, és nagyon élvezem, hogy újra diák lehetek.