Írta és rendezte: Michael Dowse
Fényképezte: Bolygó Balázs
Zene: Graham Massey
Szereplők: Paul Kaye, Beatriz Batarda, Kate Magowan
Mike Wilmot, Pete Tong

Látszólag két elkoptatott közhely körül forog a film: "Cherchez la femme!", "The show must go on!" Ennél azonban fontosabb látnunk, hogy egy világsztár, szembesülvén a korlátaival, szép lassan elkezd emberré válni. Eközben a film is fokozatos metamorfózison megy át, síkhülye technópatkányból a finomságokra érzékeny csendes beatnik-hippivé alakul, már amennyiben egy film képes lehet ilyesmire.
A Nesze neked Pete Tong! képes, mert van személyisége. Ritmusa, képei, zenéje, humora szorosan, mégsem didaktikusan követi a főhős átváltozását. Sok ötlettel, helyénvaló gesztusokkal. Egy példa: a rendező szerencsére nem süti el a klasszikus Simon and Garfunkel számot, mégis a megfelelő pillanatokban visszatérő hasonló hangulatú zenéből érezzük, hogy ezek itt "a csend hangjai". És természetesen erre megy ki a játék, a csend hangjaira. Ahogy Frankie-ről, a filmről is kiderül, hogy nem is olyan hülye, mint amilyennek látszik.
Ahogy a Kis Hercegben hangozna el: "Nem a fülével hall az ember". Hanem a szívével ugyebár – na meg a szemével és a bőrével, legalábbis ha olyan szerencse éri, hogy megsüketül. Hiszen Beethoven is – ha esetleg hangszeren játszani és karmesterkedni már nem is tudott úgy, mint előtte – a legjobb szimfóniáit süketen írta. Talán ő is önmagának akart bizonyítani, mint Frankie Wilde. Frank barátunknak pedig még a mai technikai eszközök is rendelkezésére álltak, hogy süketen is zenélhessen (és persze kellett néhány olyan ötlet is, mint mélyhangsugárzóból papucsot kreálni).

Frankie Wilde bizonyít, s mivel a nőt is megtalálja, a show másképp folytatódik, mint ahogy azt a zeneipar és a rajongók várták. A korábbi Beach Boy helyett Good Vibrations…
Ügyes, kellemes film, az a ritka fajta, amit a kritikus és a közönség is szeret.