Hogy milyen emberek vannak?! Milyen család ez, kizárt, hogy másutt ilyesmik előfordulnának?! – Szerte az országban milliószor hallhatnánk e kifejezéseket, ha lenne rá vevőkészülékünk. Mérgelődünk, dühösek vagyunk mi magunk is nem egyszer, aztán halljuk: másokkal, más családokban is sűrűn megtörténnek hasonlóan kiborító jelenetek. De nézzünk magunkba: automatikusan megnyugszunk ennek tudomásulvételétől?

Galambosi Dániel, ifjú képzőművész pályája mostani szakaszában furcsa, ebből is következően nem rögtön értelmezhető jelenségekre figyel, ezeket veszi alapul az alkotás során. Modelljeinek azokat a pillanatait akarja tettenérni, amelyekben mintha megszűnt volna számukra a világ, s amelyek elindítják őt a vászon felé. Nem minden előzmény nélküli, amit tesz, nem kétséges viszont, hogy másfelé visz útja, mint az ismertebb elődöké. Alex Katz, a ma már nyolcvan év fölötti amerikai festő az élet szépségének elkötelezetten ábrázolta témáit a 60-as évektől kezdődően. A Galambosi-képek a szereplőknak azt az állapotát akarják megmutatni, amikor a bármely cselekvésük közben belefeledkeznek saját világukba, s ettől tekintetük kiüresedik. “A nyugalom, a légüres tér, talán a magányosság érzete, az egyedüllét amit sugallhatnak…Képeim tulajdonképpen történetek, amelyekben valóság, képzelet és mesevilág keveredik. Ennek ellenére keveset tudok mondani róluk. Régi családi portrékat felhasználva kezdtem festeni őket…” – közli a művész, segítendő megismerését.

Ha tehát a Galamb utcai kiállítóterem falán függő olajképeket szemléljük, érthetően gondolkodóba esünk. Nemcsak azért, mert a szimbolikus látványok megfejtésére törekszünk. De amiatt is, hogy a részben naiv festészeti móddal eltúlzott, olykor mosolyra késztető figurák, a térbeli és egymás közti viszonyaikkal, a világról való ítélet kinyilvánítására késztetnek. Az a jó, hogy mielőtt kimondanánk ezt az esetleg tőmondatos véleményt, meggondolásra késztet valami. Nyilván a kép másodlagos hatására józanabb énünk lép közbe. – Is – húzunk elő egy fontos szót, s nem kevésbé lényeges, hogy azonosulásra is képessé válunk. Ilyenek is vagyunk, voltunk, lehetünk ilyenek mi is bizonyos helyzetekben.

Ugyan csak pillanatokról beszéltünk fentebb, de a képek mozdulatlanságba merevítik ezeket a másodperc töredéknyi időszakokat! Ily módon végtelen hosszúra képesek elnyújtani fantáziánkban az időt. És ettől érzi az ember szorongatónak is az élményt – hiszen ha tartós ez a csak befelé figyelés, a külvilág semmibevétele!…
Ha tehát mosolygunk a képeken, nézzük el magunknak a múltat, amikor mi is voltunk hasonlóak; ha szorongó érzés fog el, szégyelljük kissé mondjuk a másokat könnyedén lebecsülő egykori magunkat. És ha több okot látunk rá, akár kesereghetünk a (a különben teljesen érthetően magába néző) várandós asszony alakját látva: te jó Isten, micsoda rideg, egó-gyötörte világba születik majd a gyermeke?!

Az interneten a művészre keresve megtudhatjuk: 2003-ban vették fel a Képzőművészeti Egyetemre. Másik linkből kiderül, 2009-ben végzett, s diplomamunkája a most kiállítottak között látható. Címe : Családi kör, s ez egyben a tárlat címe is. A rendező Léna & Roselli Galéria egyik fő céljának megfelelően szolgálni kívánja a kortárs művészetet, ezen belül teret ad a fiatal, pályakezdő művészeknek. A március elejéig látható kiállítás, a népes megnyitó is igazolja, hogy jó úton haladnak.