Az önismeret folyamata gyakran elég rögös, és érdemes nem megspórolni az önmagunk megfigyelésébe fektetett munkát. Ha jobban értjük a bennünk zajló testi-lelki folyamatokat, könnyebben fülön csípjük azokat a problémákat, amik valójában nem is feltétlen tőlünk származnak. De akkor kitől?

Dr. Máté Gábor és Máté Dániel: Normális vagy című könyvét ajánljuk

Dr. Máté Gábor magyar születésű kanadai orvos, a köztudatban elterjedt felfogással szemben, vagy inkább azzal párhuzamosan új nézőpontból vizsgálja korunk betegségeit, többek között az autoimmun betegségeket, a figyelemzavart, a függőségeket. Könyvei nemcsak azon olvasóknak hasznosak, akik betegséggel élnek együtt, de azoknak is, akik az egyensúlyt keresik az életükben. A felfogása viszont nem számít teljesen újnak, már Selye János, osztrák–magyar származású kanadai vegyész, belgyógyász, endokrinológus is foglalkozott a stresszelmélettel. A szerzők által mégis közelebb kerülhetünk a lelki és fizikai folyamataink megértéséhez, mégpedig úgy, hogy az elménk, a lelki működéseink, családunk, sőt a társadalom hatásainak létjogosultságát tudományos kutatásokkal támasztják alá. A képviselt tudományágnak már neve is van: pszicho-neuroimmunológia.

Dr. Máté Gábor és fia, Dániel közösen írt könyvében a traumák mentén olvashatunk az emberi viselkedésről. A szerzők felfogása szerint szinte kivétel nélkül rendelkezünk ilyen vagy olyan, általában családon belül szerzett traumákkal, amik köré építjük az életünket. Ezek hatásai irányítanak bennünket, s ha testi-lelki egészségünk megőrzésére törekszünk, akkor érdemes őket a tudatosság szintjére emelni. Ám ezzel egy életen át foglalkozni kell, Dr. Máté Gábor kendőzetlen őszinteséggel reflektál saját életében betöltött szerepeire is, de fontosnak tartja azt, hogy ne hibáztasson senkit egyéni szinten.

Az egyén szerepe

Az egyén életében bekövetkező traumák általában már korábban elindultak valahol, valamikor a családok élettörténetében. Az egyén által leképezett világot így a szerzők egy egyre komplexebb rendszerbe helyezték be, amely rendszer is egyre nagyobb, több szinten hat egymásra. Ez alapján nemcsak a család határoz meg bennünket, hanem a minket körülvevő társadalom is. Ezáltal az egyénekben megjelenő betegségek, vagy változások az adott társadalmi rendszerekben történő eseményekre való reakciók. Működésünk tehát egy nagyon komplex biopszichoszociális rendszerben helyezhető el, továbbá egyáltalán nemcsak a genetika irányítja, hanem mindennel kölcsönhatásban van, ami körbevesz minket, vagy ami bennünk zajlik az események hatására.

Kép: freepik.com

Különféle traumákkal rendelkezünk mindannyian

Egy súlyosabb trauma alapvetően egy torz lencséjű szemüvegként funkcionál: ezen a szemüvegen át szemléljük a világot. S ha a szemüvegünk nem megfelelő, akkor sajnos nem tudnak kibontakozni a képességeink, s nem tudjuk tehetségünket kamatoztatni. Dr. Máté Gábor korábbi könyveiben és most is kendőzetlenül ír az általa cipelt traumákról, és az ebből következő viselkedési mintáiról, házastársával és gyermekeivel való kapcsolatáról. Megállapítja, mikor van rajta az a bizonyos torz lencséjű szemüveg, s egy adott ponton sok esetben le is tudja vetni azt magáról. Nem hibáztat, nem célja hibának tekinteni a traumák által okozott (esetlegesen negatívnak megbélyegzett) viselkedésformákat, inkább elfogadó és önreflexióra buzdít. Megérthetjük a könyv által, hogy szinte minden traumát okozója is elszenvedte korábban: feldolgozatlan traumával, vagy egy társadalmi probléma által generált megrázkódtatással kellett megbirkóznia neki is.

A traumák tehát nem csak az egyéni szinten hatnak, hanem társadalmunkban mindenhol jelen vannak. Ilyen például a gyereknevelés, az oktatás, a politika, de alapvetően minden egyes szegmense a világunknak. A szerző amondó, hogy szinte minden ember elhelyezhető egy trauma spektrumon: abban különbözünk, hogy milyen szinten vagyunk érintettek, meddig kell viselnünk traumáink a nyomait és milyen lehetőségeink vannak, ha megismerjük őket.

A könyvben megtaláljuk a trauma definícióját is, hiszen ebből indul ki minden

„Belső sérülés, az énen belüli tartós repedés vagy szakadás, amelyet nehezen megoldható vagy fájdalmas események váltottak ki.”

A trauma tehát nem maga az esemény, hanem az, ahogyan reagálunk az eseményre, az a dolog, ami bennünk történik mindeközben. Az ilyen traumákat az ember a túlélése érdekében el tudja fojtani, ám azok mégis beépülnek az idegrendszerbe, és időről időre hatással vannak az életünkre, a különböző helyzetekre adott reakcióinkra, de még az életkorunkat is meghatározhatják. Ezt szintén különböző vizsgálatokkal támasztja alá a szerzőpáros.

Mindezek függvényében azt gondolhatnánk, hogy a mi hibánk, ha betegek leszünk, ez azonban nem így van, ez ennél sokkal komplexebb ügy. Betegségek esetében nem célszerű az önhibáztatás. „A betegség több generáció szenvedése, szociális körülményei, kulturális kondicionálódása, gyerekkori traumái, a stressz és érzelmi előzményeik súlyát viselő teste és ezeknek a testi-lelki környezettel zajló kölcsönhatás következtében alakul ki. Tény, gyakran a mélyen gyökerező személyiségjegyek is megmutatkoznak benne – de ez a személyiség sem az, akik vagyunk, ahogy az a betegség sem, amelyre hajlamossá tett.” – olvashatjuk a szerzők szavait.

Sikerült egy autoimmun betegséggel, a Sclerosis Multiplexszel élő nővel is beszélnünk, aki őszintén beszélt állapotának lelki oldaláról is.

„Jobban belegondolva életem nagyobb részét szorongással töltöttem. Eleinte észre sem vettem ezt, de később pánikrohamaim lettek, amivel már foglalkoztam, elmentem pszichológushoz, 2016-ban. A beszélgetésre rá néhány nappal már feljöttek olyan dolgok, amikkel nem foglalkoztam korábban, s a vártnál most fájdalmasabban érintettek. Ezután hatalmas belső munkába kezdtem, és elköltöztem Magyarországról, de nem voltam a helyemen: külföldön éltem, nem testhezálló munkát végeztem, távol voltak a barátaim és a családom. Nem sokkal ezután, 2017-ben diagnosztizálták nálam az SM-et, egy féloldali látásvesztés okán. Elég sokkoló volt elsőre a dolog, főleg, mert nem tudták megmondani, hogy mi vár rám. Viszont azonnal tudtam, hogy mit akarok csinálni. Tudtam, hogy zene, oktatás és képzőművészet mindenképp kell az életembe. Talán azért jelzett látáskieséssel a testem, mert ezt nem akartam meglátni korábban.

Hazaköltöztem, és elkezdtem kísérletezni, kreatívabb munkákat is vállalni, egyetemre járni. Időközben több visszaesésem, úgynevezett shubom is volt, de mindet valamilyen nagyobb stresszélmény váltotta ki, édesanyám, vagy a kiskutyám halála, párkapcsolati veszteség, de volt, hogy egy vizsgaidőszak. Időközben az ételekkel is akadt némi gondom: nem bírom a glutént, a tejet, a tojást. Azt szoktam gondolni, hogy egyszerűen nem tudom az életet megemészteni. Van ebben valami. Most már igyekszem nem kínozni magam olyan dolgokkal, amik nem passzolnak hozzám, próbálok a személyiségemnek megfelelő szerepeket vállalni a társadalomban, igyekszem a testemre is figyelni a lelkem mellett, például megfelelő táplálkozással.

Nagyon figyelek a testem jelzéseire, de itt még azért feszegetem a határaimat. Mostanában már azt érzem, hogy a helyemen vagyok, s reménykedem, hogy előbb-utóbb leszek annyira jól, hogy esetleg a gyógyszeres kezelést is abba tudom hagyni. Ehhez még azonban sokat kell dolgozni magamon. Mára már nem haragszom az SM-emre, hiszen nagyon sok mindenre tanít, próbálok minden helyzetben arra figyelni, hogy mit tanulhatok általa, illetve hogyan tudom azt hasznomra fordítani. Ha például nem merevedik le a jobb kezem átmenetileg, akkor biztos hogy nem szerzek tapasztalatokat arról, hogy milyen bal kézzel festeni, illetve például kevéssé értem azt, hogy mit éreznek a kisgyerekek írás tanuláskor. Ám ezernyi ilyen apróság van, ami végtére is többé, tapasztaltabbá tesz”

Kép: facebook.com/dr.mate.gabor

Érdemes végigolvasni a könyvet

Rengeteg probléma forrására világít rá és nagyon elgondolkodtató. Ha egy kicsit is át tudjuk venni a kontrollt a magunk élete felett, akkor sokkal szabadabb szellemben, egészségesebben élhetünk, miközben a környezetünkre is hatunk ezzel.

A könyv utolsó szakasza az „Utak a teljesség felé” címet kapta, így nem maradunk megoldási javaslatok nélkül. A Normális vagy című írás ugyan hosszú, de mindenképpen megéri elolvasni. Nem könnyed a téma, de annál fontosabb, a szerzők közérthetően fogalmazzák meg a mai kor emberi működésének szabályait. Az ajánló igazán csak néhány részletet ragadott ki a könyvből, úgyhogy arra buzdítunk mindenkit, hogy olvassa végig! Izgalmas, elgondolkodtató írás, mely segíthet abban, hogy értsük magunkat s gyógyuljunk általa.
Minél többen kezdünk el lelki egészségünkkel is foglalkozni, annál pozitívabban fogunk tudni hatni az egész társadalomra. Cselekedjünk hát!