-Hogy lesz valakiből képregényrajzoló Magyarországon?

Azt nem tudom, csak azt tudom, hogy belőlem hogy lett képregényrajzoló. Kiskoromtól fogva sok filmet néztem, illetve rengeteget lapozgattam a Pif képregénymagazint. Az abban látható dolgok elkezdtek arra inspirálni, hogy saját figurákat, aztán képregényeket készítsek. 9-10 évesen már csináltam önálló képregényfüzeteket, például az Indul a bakterházat. Rideg Sándor regénye volt talán az első könyv, amit olvastam életemben, ez, és a belőle készült rádiójáték annyira nagy hatással voltak rám, hogy én a saját Bakterházamat 43 oldalban rajzoltam meg. Később a gimnáziumi iskolaújságba is készítettem képregényt. Aztán jött a Pécsi Est 1996-ban, amiben elindult a Flinter című sorozat, majd az évek múlásával egyre több Estbe szállítottam sorozatokat.

-Mennyire nehéz minden héten újat kitalálni?

-Mivel a képregényeimben szeretek reflektálni a szűkebb és tágabb környezetemre, ezért folyamatosan nyitva tartom a szemem, vagy legalábbis ezen vagyok. Egyfajta 24 órás médiafigyelő szolgálatot teljesítek a saját érdekemben, de nem csak azért, hogy mindig legyen témám a rajzokhoz. A kultúra aktualitásai magánemberként is nagyon érdekelnek. A munka oroszlánrésze nem a rajzolással, hanem ezzel az egyszemélyes brainstorminggal telik.

-Hétről hétre dolgozol, vagy van, hogy előre kitalálod a képregényeket?

-Annak nem sok értelme lenne, ha mondjuk 3 hónapra előre megrajzolnám a Butapestet, hiszen abban a sorozatban próbálok meg a leginkább aktuális eseményekre reflektálni. De az egész oldalas sorozataimmal is hasonló a helyzet: szeretem azt a bizsergető izgalmat, amit a lapzárta közelsége okoz hetente és kéthetente…

-Az Est lapok az ország számos pontján, nagy- és kisvárosokban jelennek meg. Mennyire törekszel a munkáknak regionális karaktert adni?

-Magyarország földrajzi és kulturális adottságai nem végtelenek. Az a sztori, ami működik Sopronban, valószínűleg Békéscsabán is olvasókra fog találni. Persze nem rossz néha kikacsintani egy adott régió lakóira, a szekszárdiak például örülnek, ha a helyi punkzenekar bukkan fel az ottani Est lapjain, vagy, hogy ne menjünk messzebb az otthonomnál, Pécsnél: a legnépszerűbb képregények itt is mindig azok, amikben maga a város a főszereplő.

-Hogy állsz a zenével? Eddig többnyire punk zenekarokról beszéltél, és ugye a HétköznaPICSAlódásokról könyvet is írtál…

-A punknak inkább a szellemiségével, mint a zenei formájával tudok azonosulni. A zenével úgy állok, mint bármelyik értelmes fiatal, akinek nyitva vannak a szenzorai a külvilág felé és mindenféle jó zenét befogad. Egy hatalmas all-time favoritom van kb. 7 éve, ez pedig David Bowie, akinek minden korszakára vevő vagyok. Amúgy rajta kívül minden évben más és más a kedvencem, illetve minden évben van tíz másik kedvencem, mint ami az előző évben volt. Próbálom figyelni a legújabb zenekarokat, a legújabb előadókat és azoknak a lemezeit megpróbálom minél hamarabb bevadászni. Az elmúlt két hétben a Yeah Yeah Yeahs-t, a The Kills-t és a White Stripes-os Jack White új bandáját, a The Raconteurs-t hallgattam legtöbbet. Talán ez a fajta rock áll hozzám a legközelebb: a kicsit ironikus, kicsit katartikus, de mindenképpen pofátlanul dögös zene.

-Hogy jöttetek össze a HétköznaPICSAlódások-kal? A Mecsek legalja című biográfia ötlete kitől származik?
-Amikor ők megalakultak 1990-ben, akkor kezdtem el én is koncertekre járni, és nyilvánvaló volt, hogy lázadó kamaszként előbb-utóbb el fogok jutni PICSA koncertre. Az első négy kazettájukat a mai napig nagy élvezettel hallgatom, nemcsak nosztalgiából, hanem mert ezeken hallható az a fajta kellemes fésületlenség, amit a kezdő zenekarok sajnos később levetkőznek, ha nagyon megtanulnak zenélni (és ez a "végzet" mára a Picsát is elérte).

A közös munka 2001-ben kezdődött, akkor a Dollár, hatalom, pornó című lemeznek én rajzoltam a borítóját. Először a 2005-ös életrajzi könyvnek is csak a fedelét rajzoltam volna meg, de amikor kiderült, hogy még nem találták meg a megfelelő "krónikást" a kötethez, akkor én örömmel vállaltam ezt a feladatot is. Ennek az az oka, hogy konkrétan életem első újságcikkét is róluk írtam a gimiben, meg később, a 90-es évek derekán egy csomószor tárgyaltunk a lemezeikről, a botrányaikról újságban, rádióban, ezért mint téma, mindig is közel állt hozzám a banda története. A Picsa 15 éve arra is alkalmat adott, hogy ezen keresztül Pécs rendszerváltás utáni underground élővilágának is emléket állítsak.

-A gyűjteményes képregény-köteted gyakorlatilag 10 év munkáját mutatja be. Mennyire véletlen a jubileumi megjelenés?

-Teljesen. Tavaly felhívtak a Nyitott Könyvműhely Kiadótól, hogy régóta figyelik a munkámat, és szeretnének tőlem egy képregény-könyvet kiadni. Úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom egy visszatekintő összegzés megjelentetésére. Gyűjteményes kiadványt már öt évvel ezelőtt is szerettem volna, de tíz év munkájából nyilván könnyebb volt válogatni, mint ötéből. Az első önálló képregény-könyvem, vagyis egy teljesen új és hosszabb sztori remélhetőleg idén év végén fog megjelenni, akár 100-150 oldalon.

-Mennyire eladható ma Magyarországon a képregény?

-Szerintem még mindig nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ebbe pénzt invesztáljon. Ennek ellenére egyre több magyar kiadó érez kalandvágyat, vagy elkötelezettséget a műfaj iránt az elmúlt években. Az én kiadóm, a Nyitott Könyvműhely sem kizárólag képregények kiadásával kezdte meg a működését, de most már a harmadik képregény-kötetet jelentette meg majdnem fél éven belül. Ez is a kiadó vezetőjének, Halmos Ádámnak köszönhető, aki őszintén hisz abban, hogy Nyugat-Európához hasonlóan nálunk is létre fog jönni egy a műfajt értő, és azt nem lesajnáló, felnőtt olvasóközönség.

-Mik a terveid a közeljövőre?

-Az Estes képregények és az önálló könyv mellett egy klippel is el kell készülnöm, a Zagastic nevű reggae együttes zenéjéhez. A fennmaradó szabadidőmben úgymond hobbiból szoktam készíteni kis rajzfilmeket. Ilyen sorozat a Willy bácsi meséi, aminek most készül az új epizódja. A címe az lesz, hogy Bányásznap, és május közepén lesz a premierje a honlapomon.