Végtelenül aranyos és megdöbbentően tökös kislány Moonee, a Floridai álom főszereplője, aki a Disneyland melletti lepukkant motelben éli a szegények felhőtlenül boldog életét. Most akkor sajnálnom kéne vagy mi van?
Mi sem bizonyítja jobban az amerikai filmművészetben zajló változásokat, mint hogy a Flordiai álom ott van az Oscar-díjra esélyes filmek között idén. A Holdfény díja mérföldkő volt a hollywoodi filmesek útkereső folyamatában. Az elismerés közel sem volt alaptalan – szerintem is az év legjobb filmje volt a Barry Jenkins alkotása –, a jelentősége mégis abban állt, hogy egy olyan filmet méltattak, ami még évekkel ezelőtt is legfeljebb a szakma egy bizonyos rétegét foglalkoztatta volna. Évtizedekkel ezelőtt pedig elképzelhetetlen volt.
A Floridai álom helyszíne kvázi azonos a Holdfényével, a hangsúlyváltozás folyamatában betöltött szerepe azonban közel sem olyan jelentős. Mérföldkőnek nem nevezhető, fontos állomásnak azonban igen. Jelen esetben egy olyan szociodrámáról van szó, amely nem hajlandó követni a műfaj meghatározó narratíváját. Sean Baker rendező már a megelőző filmjében is ezt tette: a Tangerine Los Angeles lepukkant negyedében játszódott karácsonykor, főhősei pedig transznemű prostituáltak voltak. Lesújtó helyzetük ellenére a karaktereket a direktor nem szánalommal közelítette meg, a főszereplők igenis pozitívan látták a világot. Bár a film amiatt vált híressé, hogy az egészet iPhone-nal forgatták, valójában nem (csak) a stílusa volt különleges, hanem a látásmódja is.
Baker szakít minden narratívával, ami a szegénységábrázolására jellemző. Egyáltalán nem dramatizálja a fókuszpontba állított szereplők nehézségeit, ugyanakkor azt sem állítja, hogy az életük a szegénység ellenére (vagy éppen annak folytán) boldog. Az ötévesforma Moonee (Brooklynn Prince) egy útszéli motelben él Disneyland mellett. Napjait a környék felfedezése tölti ki, az ott élő gyerekekkel keres kalandokat, bosszantja a lakókat – különösen a karbantartó Bobbyt (Willem Dafoe) –, és lényegében semmi gondja nem akad az életben. Anyja (Bria Vinaite) egyedül neveli, a heti bérleti díjat alkalmi módszerekkel, de mindig megoldja. Igazából számára sem tűnik nehéznek az élet.
A történetleírásban már megmutatkozik a film legnagyobb furcsasága: valójában nincs klasszikus értelembe vett bonyodalom.
A Floridai álom szereplői olyanok, mint a békák a lassan forralt vízben – úgy haladnak a pusztulásba, hogy azt észre sem veszik.
Az egész élethelyzet már-már idilli. Nyár van, süt a nap, játszanak a gyerekek. Sehol a szociodrámákra oly jellemző nyomasztó légkör, a megélhetés fojtogató küzdelmének nyoma sincs.
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások