Ez pedig – bármilyen végtelenül szentimentálisan hangzik is – a szeretet. Sokan a szóban forgó érzést egyfajta kohéziós „ragasztóanyagként” tartják számon, mások kizárólag a társadalmi hasznosságának vonatkozásában veszik górcső alá. És olyanok is vannak, akik úgy vélik, a szeretet egy megmagyarázhatatlan, „felcímkézhetetlen” irdatlan energia, ami lényegében annak az évezredek óta tartó, nyughatatlan kutatómunkának a legvégső válasza, ami az embereket az élet értelmének megtalálására ösztökél.

Mi a szeretet?

A szeretet nem csupán egy személyes érzés vagy kapcsolódás két ember között, hanem egy univerzális erő, amelynek tagadhatatlanul mély társadalmi következményei is vannak. Egyfajta védőháló ez, amelynek biztonságos ölelésében gyarapodnak az egyének, mind lelki, mind mentális értelemben – amelyben családi, baráti körök formálódnak és állják ki az Idő próbáját – akár sok-sok generáción keresztül is. Igazából a lélek mélységeiben rejlik a kérdés, „mi a szeretet?”, amelynek a megértéséhez közelebb kerülhetünk, ha az együttérzés tiszta megnyilvánulásaival közelítjük meg azt.

Az erő, ami képes az időutazásra is

Ha tudományos oldalról közelítjük meg a kérdést, „rávarrhatjuk” a szeretetre az emberi túlélés egyik fontos alappillérének szerepkörét: szeretjük az utódainkat, gondoskodunk róluk (amíg magukról nem tudnak), mert ebben a saját túlélésünk zálogát látjuk tudat alatt. Úgy is mondhatnánk, ez van belénk kódolva – a felcseperedő utódok pedig, akik szeretetben, törődésben nőttek fel, ugyanezt forgatják majd vissza a „közösbe”, ugyanezt adják vissza a már erejükben megfogyatkozott, elesett, idős felmenőiknek. Ilyen kontextusban a szeretetnek valóban van társadalmi haszna – de nem korlátozódik csupán egy szépen csomagolt adok-kapokra. Ha így volna, nem működne visszafelé – hiszen mi értelme van annak, hogy a halottainkat is szeretjük?

Ebben a borús-bús, őszi időszakban valahogy hajlamosabbak vagyunk a létezés nagy kérdései fölött merengeni. Tökéletes alkalmat szolgáltat erre a halottak napja is, hiszen, ha valamikor, akkor ezen a napon bizony különösen fontos emlékeznünk arra, hogy a szeretet és az együttérzés nem csak az élők, hanem azok iránt is érvényes és érvényesnek is kell lennie, akik már nincsenek közöttünk. Nagyon sokan szeretünk olyan családtagot, barátot, akik már elmentek, ám tanításaik vagy csupán maga az életük mély hatással van ránk haláluk után is. Emlékezve rájuk, tisztelegve előttük és őrizve az emléküket, tulajdonképpen az irántuk érzett szeretetet ápoljuk és hordozzuk tovább. Mert ez az őszinte érzés nem ismeri az idő korlátait – és az emlékek révén generációkon keresztül is átadható.

A múltra való reflektálás pedig nemcsak azért fontos, hogy emlékezzünk azokra, akiket elvesztettünk, de azért is, hogy emlékeztessük magunkat arra, milyen értékes is az élet, a lélek – és milyen fontos is lenne szépen, együttérzéssel élni.

Ha igazából belegondolunk, ez az egyetlen olyan, tényleg időtálló érték, amit érdemes átadnunk a gyermekeinknek, az unokáinknak, különösen ebben a mélyen zaklatott, erőszakos korban. Mert egy olyan (igen, utópisztikus) világban, ahol a szeretet nem egy elcsépelt szólam, egy kizárólag társadalmilag hasznos, tudományosan leírható kémiai folyamat, hanem egy örökérvényű, élő igazság – nos, egy olyan világban lenne igazából jó élni is.