Az űr veszélyes. A hideg, a vákuum, az elszigeteltség mind az ember ellen dolgozik, az eszközök végesek, a segítség pedig túl messze. A potyautas (Stowaway) űrhajójának legénysége komoly dilemmával szembesül, amikor váratlan vendéget találnak a fedélzeten. A kutatóküldetés hamar túlélőpróbává változik.

Joe Penna szereti nehéz helyzetbe sodorni a karaktereit, ez a második filmje után kezd egyértelműnek tűnni. Debütáló alkotásában Mads Mikkelsent rángatta keresztül a Sarkvidék viszontagságain, A potyautassal azonban egyszerre álmodott nagyobbat és kisebbet. Ezúttal az űrbe kalauzolja a nézőit és szereplőit egyaránt, hogy egy klausztrofób kamaradarabban tárja elénk az egyik legalapvetőbb morális dilemmát.

Az űr sosem volt népszerűtlen játszótér. A Gravitáció óta azonban az olyan alkotások is megsokszorozódtak, amelyben a rideg üresség önmaga jelenti a veszélyt. Nincsenek gonosz űrlények, gyilkos paraziták, titkos összeesküvések: csupán az ember a technika ördögével és a kíméletlen világűrrel szemben. Gondolhatunk itt például a Mentőexpedícióra, vagy a szintén a Netflixen nemrég megjelent Az éjféli égboltra. A potyautas is ebbe az úgynevezett „hard sci-fi” zsánerbe tartozik, azaz hiába fantasztikus, a tudományt tekintve igyekszik földhöz ragadt maradni.

A potyautas története egy viszonylag közeli jövőben játszódik. A Hyperion vállalat kétéves Mars-missziót indít három űrhajóssal: a veterán Marina Barnettel (Toni Collette), a biológus David Kimmel (Daniel Dae Kim) és az orvos Zoe Levensonnal (Anna Kendrick). Nézőként a kilövés pillanatában csatlakozunk be, és egész végig el sem hagyjuk az űrhajót – olyannyira nem, hogy amikor rádión beszélnek a bázissal, még akkor is csak az űrhajósokat halljuk, látjuk. A gondok akkor kezdődnek, amikor az egyik belső hajópanel mögött megtalálják Michaelt, a címbéli potyautast.

Penna és a Sarkvidék után ismét társ-forgatókönyvíró Ryan Morrison lépésről lépésre építik fel a film központi dilemmáját.
A bevezetés még könnyed: Michael egyedüli gyámja fiatal húgának, ám a küldetés megszakítása lehetetlen. Aztán jön az igazi feketeleves! Megsérült a hajó szén-dioxid-szűrője, így pedig a levegő nem elég négy embernek (slusszpoén, hogy a küldetést eleve két főre tervezték, de tettek néhány engedményt, hogy hárman is felférjenek).

Hogy kitől kellene megszabadulni, arra Michael az egyértelmű választás: de kevesebbet ér az élete, mint a küldetés tényleges tagjainak? Újabb réteg: bevonják-e őt is, legyen-e beleszólása a saját halálába? Egyáltalán elvárható a legénységtől, hogy megöljenek valakit a saját túlélésükért? Az óra ketyeg, Zoe azonban reménykedik abban, hogy találnak megoldást, de meddig lehet várni, mielőtt mindenkit halálra ítélnének?

A cikk folytatása ITT!