A negyedik dimenzióból
„A sötétség mélyén és A jó katona klasszikus szerzői egyesítették erőiket, hogy megálmodják az emberiség egyik lehetséges jövőjét. A történet főhőse, Arthur nemesi származású fiatalember, aki íróként szeretné megvalósítani önmagát, ám egyelőre csak a zsurnalisztaságig vitte. Találkozik azonban egy rejtélyes nővel, aki azt állítja magáról, hogy a negyedik dimenzióból jött, és végzetesen belészeret.
Az emberek között egyre több „dimenzionista” bukkan föl, kikiáltják magukat civilizációnk örököseinek, és alattomos aknamunkával hozzálátnak a hatalomátvételhez. A nő Arthurt bábként rángatva kapaszkodik egyre magasabbra, és társaival együtt mind merészebb terveket szövögetnek. A fiatalember pedig mindent föláldoz azért, hogy az örökösök maguk közé fogadják.
A 20. századi angol irodalom történetében kitüntetett helyet elfoglaló két szerző ezúttal az utópia területére merészkedve, szatirikus parabolában rántja le a leplet koruk maradi arisztokráciájáról, és az annak gyengéit kihasználó, feltörekvő alsóbb osztályokról.”
Igazából szatíra
Ez (és a borító) alapján az ember joggal feltételezi, hogy vérbeli science-fictiont kap (vagy inkább retro science-fictiont, mivel hogy 1901-ben írták), ahol betekintést nyerhet ebbe a lehetséges jövőbe, meg megismerheti a negyedik dimenzió szülötteit, meg hasonlók.
A valóság azonban az, hogy ez a könyv egy társadalomkritikus szatíra, ami csak ürügyként használja a negyedik dimenziós cuccot, hogy bemutassa a huszadik század elején a világban gyakorlatilag méltó hely nélkül maradt nemesség szánalmas vergődését. Ráadásul mindezt olyan kacifántosan, választékosan, okosan, mélyen és lelkizősen teszi, hogy ki merjük jelenteni, hogy ez már szépirodalom.
Rizsa, rizsa, rizsa
Szóval, aki sugárvetős klingonokat, űrütközeteket, időzsarukat, lézerbicskát, meg hasonlókat vár, az mélységesen csalódni fog. A sztori tempója is szépirodalmi, nem olyan, amit egy mai science-fiction rajongó megszokott.
Ebben a könyvben senkinek sincs egy őszinte szava sem, még a főszereplő is folyton hazudik önmagának, mindenki szóvirágokba burkolja a mondanivalóját, mindenki helyezkedik, áskálódik, és beszél, beszél, beszél. Álságosan, finomkodva, modorosan, körülményesen. És az elején még furcsa az egész, de az ember egyszer csak megszokja a stílust, és csak azután jön rá, hogy szinte egyetlen komoly mondat sincs ebben a könyvben. A humora pedig a közepe táján már-már hasfalszaggató.
Eszköz
Komolyan mondom, minden egyes bekezdésben van legalább egy gúnyos megjegyzés, frappáns hazugság, fifikáns magyarázás,vagy csak valami röhejesen arisztokratikus fázis, amin a belét kiröhögi az ember.
És ez a humor csak eszköz arra, hogy megmutassa a politikai cselszövések elképesztően bonyolult világát (ez több évtizede sem ment másképp), az osztályellentéteket, az elbukás elől menekülők kétségbeesését, az emberi gyengeségeket, a másokat elnyomó hódító birodalmak álszent civilizációtudatát, a pénzvilág cápáit, a politikusok mögött dolgozó machinátorokat, és a sajtó (azóta sokat gyengülő, de akkor talán tetőponton levő) hatalmát.
Szóval a könyv fantasztikus, a választékos nyelv rajongói pedig egyenesen sakkot fognak kapni a hihetetlenül kreatív, találó és hangulatos körmondatoktól. Fantasztikus, na.
Hozzászólások