Rendező: Patrice Leconte
Forgatókönyvíró, vágó: Joelle Hache
Operatőr: Jean-Marie Dreujou
Zene: Etienne Perruchon
Forgalmazó: Budapest Film

Leconte akkor van a legjobb formában, mikor kamaradrámát készít: A fodrásznő férje, vagy a Monsieur Hire varázslatos csúcsteljesítmény. Sokféle mifajban mozog otthonosan a rendező, nagyon szép és izgalmas például a Lány a hídon cími kalandos románc is. A kosztümös Rizsporos intrikák révén közelebbi ismeretségbe került az Oscar-díjjal is, nem véletlenül, hiszen az a leggyengébb filmje.

A rendező bevallása – és a végeredmény tanúsága szerint is – a film létrejöttét két erős impulzus tette lehetővé és szükségszerivé. Az első, amikor 2002-ben Leconte találkozott ntienne Perruchon zenéivel, amelyek közül a nagyzenekarra és gyermekkórusra írt Dogora cími szvit lett a film alapanyaga. Ugyanazon év decemberében a mester elutazott Kambodzsába, meglátogatni az ott dolgozó öccsét, és a dél-ázsiai országban kapott benyomások eredményeképpen határozta el, hogy különleges filmet készít a különleges zene hangzásának, és a különleges ország látványának egyesítésével. Stábjával visszatérvén Kambodzsába, ötvenöt órányi anyagot vettek fel, amiből összevágták a 80 perces filmet.

Népszeri napilapunk kritikus szaktekintélye a film sajtóvetítése végén megjegyezte, hogy szép, szép, csak nem tudja, hogy miért készült. Leconte ezzel kapcsolatban Wim Wenders-re utal, aki hitvallása szerint azért csinál filmeket, hogy jobbá tegye a világot. A Dogora ennek alapján egy humanista film, amely megmutat egy olyan világot, ahol kevésbé szerencsés az emberek élete, mint Európában a mozinézőé, egyúttal mégis számos szépség található benne. Nem lesajnálni, és nem csak sajnálni való világot mutat. A film megnézése előtt és közben eleinte nekem is az motoszkált a fejemben, hogy miért is ez az egész – tán az öregedő rendező szentimentalizmusa – de aztán hagytam magam, hogy magukhoz vonjanak az arcok, a kontrasztok.

A városi nép, a dolgozó nők, a robogókon és autóplatókon ülOk, a táncosok, a szeméthalmokon guberálók arcai, és persze sok-sok gyermekarc. Kezek és lábak. Nem esztétizáló, de sokszor esztétikus. Keverékképek egy keverékzene fölött-alatt. Szinte mindig mozog a kamera és az emberek. Még az alvók is valamiféle dinamikus kimerültségben alszanak.
Nem kell elemezgetni, nézni kell. Befogadni az érzékszerveinkkel, a szemünkkel, a fülünkkel, az orrunkkal, a bőrünkkel. Hagyni bemenni a pórusokon át.