Minden idők egyik legnépszerűbb játékának adaptációja, a Warcraft – A kezdetek másodrangú fantasy, híján az alapanyag gazdagságának. De legalább őszinte. Nincs egészen veszve.

Mind a háttér-birodalom, mind a költségvetés, a pozícionálás és a marketing azt jelzi, hogy első osztályú megafantasyt akart gyártani a Blizzard; a film lezáratlansága minimum trilógiára utal. (Csakugyan: a cég azzal vetett el egy kezdeti forgatókönyv-tervet, hogy az túlságosan hasonlít A Gyűrűk Urára – micsoda vakmerő mérce!)

Az eredmény mégis másodvonalbeli mese. Miért? Mert mind a világépítés, mind a sztori, mind a technika gyenge.

A világépítés attól szenved, hogy a Warcraft-univerzum gazdagsága nem talál utat a filmbe. „A kezdetek” sztorija két Warcraft-regényből származik (ezek a Rise of the Horde, amely az Azeroth világát megszálló horda eredetét meséli el, és a The Last Guardian, ami pedig az emberek első reakcióját), időszaka pedig az 1994-es első Warcraft játékéval egyezik meg. Haldokló világukból menekülő orkok törnek be Azeroth ember-tünde-törp világába; Gul’dan, a warlock (Daniel Wu) halálos mágiát használ, amivel kivívja Durotan, a nemes klánvezér (Toby Kebbell) ellenszenvét és a félvér Garona (Paula Patton) gyűlöletét – miközben a védekező emberi oldalnál is törések támadnak: a harcos Anduin Lothar (Travis Fimmel), Llane király (Dominic Cooper) és Medivh, a mágus (Ben Foster) együttműködése szívélyesből egyre nehézkesebbé válik.

Sok a név? A főbb karakterek felét, ha elsoroltam. Ez egy olyan film, ahol előre ismerni kell a – nos, a mindent: a szereplőket, a motivációkat, a hátteret, a városokat, a titkos szervezeteket, a mágia működési elvét, az ork frakciók felépítését, mert ez bizony nem magyaráz. Ami rendben is lenne egy, a rajongók számára készült online műnél. De egy 160 millió dolláros mozifilmet nem a rajongói rétegnek szánnak, hanem minden, a fantasy iránt érdeklődő embernek. Mi pedig vakarjuk a fejünket.

A látszólag jelentőségteli különbséget zöld és nem-zöld orkok között a film végéig sem értettem meg. Állítólag szerepelt a legendás fegyver, a Doomhammer; a vérbeli rajongó felismeri, a film azonban egy árva alkalommal sem utal rá. És ugyanígy: a rajongó alighanem tudja, ki az a Medivh, azonban jelentősége dacára alig dolgozták ki a karaktert és motivációit. Utánaolvastam – mély machinációk állnak mögötte démonos-világpusztítóstul; mindebből egy nyiff sem hallatszik a filmben.

A Gyűrűk Ura-trilógia – a sarkcsillag, a viszonyítási pont – szintén sok felfedezni való kincset rejtett el a világot jól ismerő olvasó számára, mégis: könyvszűzen is beültek rá a milliók és imádták (és értették és pompásan szórakoztak). A Warcraft viszont alapvető történetelemeket hagy ki. És száz percben nincs sok esélye kibontani még azokat a karaktereket és szálakat sem, amelyeket legalább úgy-ahogy megismerünk: még egy alapos óra kellett volna a filmnek, vagy egy feszesebb forgatókönyv, vagy egy előkészítő kurzus a nézők számára, vagy fél év ajándék WoW-előfizetés. Persze lehetett volna rosszabb…

A cikk folytatása ITT!