VOLT fesztivál 1. nap fotókért kattints – Életképek, partifotók! (Fotó: Zuzmó)

Egy csomó arccal beszéltem arról, hogy vajon mi volt a baj az idei VOLT Fesztivállal. Nem tudtuk megfejteni. De valami nem volt az igazi, az biztos. Talán csak annyi, hogy rendben volt az egész és semmi több. Nem történt semmi különös. Marilyn Manson ide vagy oda. Mindenki hozta a formáját, vagy kicsit a szokásos alatt teljesített, egy-két banda pedig nagyot villantott – de erről később.
Az idő eleve kegyetlen volt. Bár azt hittem, Sopron a hűs szellő és a hegyvidéki levegő városa, brutális klíma várt minket szerdán, harapni lehetett a párát. Persze ez nem téma, mi egy kis izzadság a rutinos fesztiválozónak. Sátorépítés közben azonban máris minősíthetetlen állapotba kerülünk, amelyen nem javít a nagyszínpadról szivárgó Bëlga sem. Sajnos muszáj volt megállapítanom, hogy az ország (még mindig) legjobb vicczenekara ötszáz méter távolságból közepes koncertegyüttes. Maradok a lemezeknél.
Mire az utolsó szöget is a tarlós földbe szúrom, már a Deliquent Habits latinos hiphopja szól, amilyen tuskó, olyan szórakoztató, muszáj lesz letölteni tőlük valamit. A 30Y-t megúszom, megyek inkább A kutya vacsorájára jól lakni, ám Varga Líviusz szokásos szövegei és viszkis kántálása nem elég. Ellensúlyozandó az élményt (úgy ideológiailag, mint zeneileg), perverz kíváncsiságtól hajtva belenézek az Eddába, és nem csalódom: feszes diszkót nyomnak félház előtt (ami aztán megtelik), Pataky Attila épp elviselhető mértékben bohóckodik, és a karvalytőkéről szóló, részeges monológ is elmarad, hálistennek.

VOLT fesztivál 2. nap fotókért kattints – Életképek, partifotók! (Fotó: Zuzmó)

A nap koncertje mégis Erik Sumóé, aki a még mindig elképesztően cuki Harcsa Verával és Kiss Erzsivel édesget magához pár száz arcot. Tövisházi Ambrus, a zenei agy az egyik legjobb dalszerző az országban: ez és a két nő jelenléte elég ahhoz, hogy elvigye az estét a hátán. Ezen a Franz Ferdinand sem tud változtatni, még akkor sem, ha az énekes énektudása láthatóan sokat fejlődött. Az, hogy pontosan ugyanazt produkálják, mint az első baromi jó, a második nagyon jó és a harmadik közepes-jó lemezen, bizony kevés. Azért persze fesztelenek és szimpatikusak, mint mindig.
A hajnali kemping azonban visszaránt a kőkemény valóságba: hatig tartó, a sátram vásznával mit sem törődő dárenbéz jobbról, hányás balról és egy kiadós szexuális aktus hátulról – mire aludni tudnék, meghalok a melegtől. Öreg vagyok én már ehhez, állapítom meg, de azért titokban hálás vagyok a szervezőknek és a közönségnek, hogy visszakerültem az időben tíz évet.
Másnap délutánra viszont öregszem is ugyanennyit. A Csíkra, bármennyire is szeretnék, nem tudok figyelni, de az az átellenben lévő fedett sátorból is kiderül, hogy a Lovasival kombinált népzenével nagyot tévedni nem lehet, a Csillag vagy fecske folkverziója pedig a petőfirádiós felülprezentáltság ellenére is menő marad. A Vad fruttik helyett az Óriást választom, hátha csoda történik, de nem: a kemény-de-egyúttal-intelligens-hardrockba továbbra sem tudom beleélni magam.

VOLT fesztivál 3. nap fotókért kattints – Életképek, partifotók! (Fotó: Zuzmó)

Ezután viszont a fesztivál legnagyobb szellemi kihívásával szembesülök: hiányozni fog-e az oszlófélben lévő Kaukázus, vagy sem? Kardos-Horváth János modorosabb (és lovasisabb), mint valaha, demagóg, túlideologizált szövegeiből továbbra sem hiszek el egy sort sem (ugyan mi baj van a Springfield zakóival?), mégis van valami ebben a pörgős nemzethaláldiszkóban, amitől a szakadó eső ellenére sem akarok menekülni a nagyszínpad elől. Egy kicsit sikerül elhitetnem magammal, hogy egy számomra érthetetlen kelet-európai együttest hallok (mondjuk szlovákot vagy horvátot), így aztán nem is kell figyelni a szövegekre. Mindjárt más.
A fesztivál legerősebb koncertjéig viszont az utolsó előtti napig várni kell. Laurent Garnierről van szó, aki a nyolcvanas évek vége óta mutatja az utat minden párizsi dj előtt, hogy miről is szólna ez az egész. A VOLT-ra főleg az új lemezét hozza, egy-két régi slágerrel (Crispy Bacon, Man with the Red Face) megszakítva. Úgy ad hibátlan koncertet, hogy ő maga egy kis közönséghergelésen és potméter-tekergetésen túl nem sokat csinál, fúvósszekciója, és időnként feltűnő gitárosa viszont annál inkább. Eredeti, primitív, de félreismerhetetlen, élettel teli elektró szól a botrányosan kicsi közönség legnagyobb örömére.
Utána a húsz éves Tankcsapda, amely a spéci fénytechnika ellenére is pontosan olyan volt, mint bármelyik más nagyobb Tankcsapda-koncert. Persze még csak az kéne, hogy ne olyan legyen. Lukácsék mindenesetre szeretnivalóak, szinte aranyosak (“Az van, hogy faszán izgultunk”). Garnier-t úgysem lehet felülmúlni – gondoltam, úgyhogy megjutalmazom magam egy kis hírös mézes-meggyessel és a szomszédban (szintén nem túl sok) Pál utcai fiúkkal, majd elteszem magam másnapra…
…amely nap természetesen Mansonról szól. Ha valaki elfelejtette volna, hogy mi vár rá este tizenegykor a nagyszínpadnál, azt állandóan emlékezteti a hatvan százalékban feketében nyomuló közönség. Még az Earth, Wind and Fire előtti téren is nagyobb a latex és a fekete, ezercsatos csizmák aránya, mint a több évtizedes együttes történetében valaha. A tinimetállá szelídült, szociopata Marilyn Manson előtt azonban még vár minket a VOLT legnagyobb pillanatait produkáló Art Brut. Az angol kultzenekar felülmúlhatatlanul primitív garázsrockja annyira megható, hogy egészen beleszédültem, pedig jó sok vér van még az alkoholomban. A frontember nem tud énekelni, de nem zavartatja magát, inkább eleve olyan zenét kreál maga köré, hogy ne is kelljen. A közlekedési rendőri és a szociális munkási pályát maga mögött hagyó, férfiszépségnek pont nem nevezhető Eddie Argos vigyorogva, hadonászva kántál nyári diákmunkákról, képregényekről és csokis tejről, másnaposságról és rejtélyes zúzódásokról, majd átmászik a kordonon, be a – szintén botrányosan kicsi – közönségbe, ahol közli, hogy Párizs a kedvenc helye, de csak Budapest után. Nem hittem volna, hogy épp egy külföldi banda élvezi a leglátványosabban a VOLT-ot.

VOLT fesztivál 4. nap fotókért kattints – Életképek, partifotók! (Fotó: Zuzmó)

Ez utóbbit viszont sajnos nem mondhatom el Marilyn Mansonról, akinek koncertjéről – bár itt nyilván egy hosszas ömlengést, majd csattanót várna a kedves olvasó – nem sokat tudok mesélni.  Az Antikrisztus egykori helytartója mára inkább önmaga paródiájának tűnik, egy félig kissesre sminkelt, kissé megtokásodott bohócnak, aki iparosemberként, kötelező jelleggel hörög és vonaglik. Az öncsonkításnak és az önpusztítás egyéb módozatainak nyoma sincs, egy kis divatbemutató-szerű vetkőzés az elején és egy kis pöcsfogdosás a közepén – és ennyi. Nem mintha vért és belsőségeket akartam volna látni, de mégis rossz nézni, hogy a Beautiful People és a Posthuman című slágerek atyja biztonsági játékot űz.  Manson koncertje pontosan olyan volt, mint az új lemeze: a szokásos, kicsit kisebb elánnal. Az utána következő Brains és Noisia például sokkal szórakoztatóbb, pedig ők nem is akarták felnyitni a keresztény konzumidióták szemét. De mondom, lehet, hogy csak én öregedtem meg.

VOLT fesztivál – a négy nap más szögből (Fotó: Neményi Márton)