Kortalan és súlytalan akciókomédia (elég kevés akcióval/komédiával): a Volt egyszer egy Venice a kaliforniai életérzésen túl semmit sem csinál különösebben jól.
Ez az első film, amiben Bruce Willist öregként látom. Nem akcióhős középkorúként, őszülő terminátorként (mint a RED és RED 2-ben), hanem csakugyan öregemberként. A sztárkultusz erősen megfakult a millenniumi generáció számára, de ennek azért van súlya a szememben – ez a könnyed film a világ múlására emlékeztet.
Egyébként a Volt egyszer egy Venice kortalan akciólimonádé.
A gördeszkás vén nyomozó két-három lazán összefüggő, pitiáner esetet bogoz ki, miközben több pofont kap, mint amennyit Bud Spencer valaha osztogatott; a háttérben kaliforniai strandok, csuda nők, kókadt pálmafák és szokatlanul szelíd drogdílerek keltik a hangulatot.
Ha Tarantino vagy Ritchie egy fáradtabb pillanatában retrót rendezne, az is progresszívebb lenne. De vannak filmek, amiknek nem kell haladni semmiféle korral.
A Volt egyszer egy Venice amellett, hogy Bruce Willis egyszemélyes bolondozása, a rendező-író Mark és Robert Cullen bemutatkozása is (a testvérpár eddig csak forgatókönyvet írt, főleg televízióra). Amerikában a film kevés moziba került be, leginkább online forgalmazásra szánják. Mindez nem sejtet jókat a minőségre nézvést – de szerencsére szakmailag nincs gond a filmmel. Ami hibádzik benne, az írói felelősség: egyenetlenség, gyenge poénok, hihetetlen fordulatok, a szálak sehonnan tartanak sehová.
És hogy az egészet átlengi valami méla unalom.
Ilyen lehet öregnek lenni: ezt mind láttad már, és egyik jelenet olyan magától értetődően vezet át a másikba, mint egyik hétköznap a másikba. Attól még élvezhető. Pihentető. Nyugis.
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások