Az alternatív zenéket, zenekarokat, a zenészek személyét eddig a klubokban, füstös kocsmákban ismerhette meg a nagyvárosi közönség. Éppen emiatt, nagyon keskeny az a társadalmi réteg, amely igazán beható tudással, tapasztalattal, élménnyel rendelkezik a mai magyar underground bandákról. Mivel a rendszerváltás óta nagyon kevés dokumentumfilm készül, így igazi meglepetés Czeglédi Edit filmje, az Underground SuperstarZ.

Alternatív zenét rögzíteni, közreadni, underground zenészekről filmet forgatni nem üzlet, hanem szerelem kérdése. Akik ebben a filmben szerepelnek nem celebek a szó mai értelmében, nem a divat-, és bulvársajtó kedvencei. Nem ismerjük szokásaikat, nincs betekintésünk „mindennapi életükbe”, nem befolyásolnak trendeket, nem várja őket vörös szőnyeg a fellépések előtt. Ha fesztiválokra hívják őket, akkor a mellékszínpadok „sztárjai”, vagy a sztárok előzenekarai.

Ezt a zenei dokumentumfilmet a Kalifornia Kft. készítette, mindenféle állami támogatás nélkül. Tíz zenekar (Anselmo Crew, Cabaret Medrano, eat me!, Ez a divat, Egy Kiss Erzsi Zene, Fókatelep, Kistehén Tánczenekar, Óperentzia, Pop Ivan, Rutkai Bori és a Specko Jedno) 2009. áprilisában a MediaEvent Menedzsment szervezésében Budapesten, a Dürerkertben a Szemfüles Fesztiválon léptek egymás után a színpadra, ekkor forgott a film.

Részlet az egyik interjúból…

Miért  készült film erről a tíz bandáról? Mert jók. Külön-külön és együtt is nagyon jók. Olyan zenét csinálnak, amely sokkal, de sokkal többre érdemes, mint amit most kap a nagybetűs közönségől. A „nagybetűstől”, amely jószerint nem is tudja, hogy léteznek. Létezik az Anselmo Crew, amiben kilenc fiú olyat zúz, hogy le a kalappal. Létezik egy Pop Iván formáció, amely a dzsessz olyan mélységeit képes megnyitni, hogy nocsak… Létezik a Cabaret Medrano és Rutkai Bori a Specko Jednoval, gyönyörű érzésekkel, mélységes mély zenei humorral, tele bájos és egyszerre gunyoros romantikával. Létezik az „eat me!, a Fókatelep, az Óperentzia, az „Ez a divat!”, olyan zenével, amely bárhol – igen bárhol ebben a világban – megállná a helyét. Létezik Kiss Erzsi a maga mesés zenei világával, nyelvi varázslataival. És – na jó, ezt szinte mindenki tudja – létezik a Kistehén Tánczenekar. Ez a koncert-dokumentumfilm a magyar alternatív zenei élet meghatározó szeletéből ad ízelítőt a nézőknek.

Sajnos a film azt dokumentarista stílust hozza, ami a nyolcvanas években vált megszokottá. Unalmas, elhúzott mint a rétestészta, művészkedő. Minden zenekar fél órát lehetett a fesztivál során a Dürer színpadán, ebből a dokumentumfilmben legalább tíz percet be is vágtak, két számot lejátszottak minden zenekartól, és ezek előtt, közben és után még a beszélgetések is megtörténtek egy-egy zenésszel, énekessel. Nos, akkor számoljunk: tíz zenekar, vágóképek, koncert felvételek, nem csoda, hogy több mint két órásra sikeredett a film. Az első fél órában még vártuk a nagy kitöréseket, azt, hogy na most, majd belemondják az arcunkba, hogy mi a valódi véleményük erről az egészről… mert, hogy az állt az ajánlóban, hogy az interjúk vallomások, kitörések lesznek. Ehhez képest az interjúalanyok tele voltak alázattal, ami szép, elfogadták, hogy csak fél órát lehetnek a színpadon, hiszen ez is pont harminc perccel több a semminél. Viszont, amikor őszintén megmondhatták volna, hogy mit is gondolnak erről az egész rendszerről, milyen az ő életük, létük, miből és hogyan élnek, mi ad nekik erőt, ihletet, kitartást, reményt akkor a kamera már nem forgott, legalábbis a kész dokumentumfilmben nem kaptunk ezekről információt. Mindemellett érdemes beszerezni a filmet, ha megjelenik DVD-n, mert egy mozijegyet nem biztos, hogy megér, persze a underground kultúrát kedvelőknek irány a Toldi (azért a Toldi, mert ez a kedvenc underground mozink)!