Meghallgattuk élőben azt a zenekart, amelyik a tavalyi év legjobb lemezét rakta össze a Metal Hammer nemzetközi kiadása szerint. A helyszín a Barba Negra Track volt, a Lágymányosi híd budai hídfője lábánál.

Van úgy, hogy hallgatgatok otthon néha Gojirát. A körülmények általában nem adottak a hangerő overdrive-olására, és a francia zenekarnak így félhangosan esténként a nappaliban van egy kis törzsi rituálé fílingje, a szokatlanul csattogó gitár, a zaklatott, meghökkentő ütemek, a mély, morgó jellegű ének miatt. Ritka az ilyen egyedi hangzás metál évtizedek óta szigorú kategóriákra bomló világában. Milyen lehet élőben, hangosan, a Barba Negra Track sörgőzös milliőjében? Módfelet izgatott a kérdés.

Az esténként mini kísértetvárossá váló közeli iroda-centrum csupa üveg és fém falairól még többszáz méterrel arrébb is kőkeményen a füvesített parkokra pattan le már az Omega Diatribe bemelegítése is. A multicég-sziget kerengő sétálóutcáiban az előzenekar taktusai alatt még javában szállingóznak a rocker-fürtök. Nem egy társaság idegen nyelven társalog, nyilván messziről érkeztek.

Azt mondjuk csalódás volt látni, hogy hogy a Track félházzal várta a főprodukciót. Nem volt zsúfoltság, és a bejárat előtt se voltak az ilyen koncerteknél megszokott last-minute jegyvadászok. Furcsa művészfilmzene szerűség jelezte előre a show kezdetének közeledtét. Majd Mario Duplantier a dobok mögé osont, és verni kezdte, úgy rendesen. A zenekar többi tagja így egy lábdobokkal tördelt negyedes alapra vonulhatott be. Kis integetés, és már ment is az Only Pain, meg a füstgép, ami rendesen leizzadhatott a koncert alatt.

Elementáris energia ömlött le a színpadról, egyből előhozva az ösztönlényt az azonnal elszállt tömegből. Látszott, hogy ez pontosan az a koncert, amelyik alkalmas a fáradt gőz, a mélyben tomboló frusztrációk kieresztésére.

És a Gojira nem állt le. A dalok minimális szünettel követték egymást, és maga a banda is legalább olyan intenzitással zúzott, mint a közönségük. A második dal elején már ömlött a verejtékük, szabályosan kitépték a szívüket, és a rajongók közé dobták.

„Progresszív metál” szokták rájuk mondani, de ez a kategória általában hidegebb, szárazabb, számítóbb zenét takar. A Gojira dalai viszont olyanok, mintha puszta érzéseket, hangulatokat alakítanának hanggá. Lüktető, nagyokat változó, olykor eksztatikus, olykor szívet tépő, olykor az őrület határán táncoló hanggá.

A dalok között nem volt sok pofázás, zenei átvezetők viszont annál inkább. A setlist összeállításánál fontos szempont volt a változatosság, ez is benne lehetett abban, hogy a közönség szinte az elejétől olyan aktív volt, mint más koncerteknél az utolsó 20 percben.

Azt pedig igazán lenyűgöző volt látni, hogy a zenészek milyen lazasággal hozták még a legnehezebb szerzeményeket is. Pedig ezekből van pár, a Gojira tipikusan olyan zenészekből áll, akik szeretik kitolni a dalépítést saját képességeik határáig. Azt már szerintem meg se kell jegyezzem, hogy a Duplainer testvérek milyen veszettül jól tudnak szólózni.

A Gojira hamar ellőtte a (szerintünk) legjobb számát (Stranded), a lezárásra így az Orobus jutott. Azt kell mondjam, hogy a dal egészen máshogy szól élőben, mint a lemezen, az arcok nyilván folyamatosan transzformálják az évek során.

A törzsi rituálé fíling megvolt tehát. Kollektíva lett a Track népe, és a kollektívában benne voltak a Gojira tagjai is. Sok jó metálkoncerten voltunk, de kevésen jön le ennyire, hogy a zenészek ennyire szeretik a közönségüket és a saját zenéjüket. Így kell ezt csinálni.