Kezemben éppen az első Ronil Caine regény. A megbízhatóan furmányos észjárást sugalló írói álnév mögött egy Margó-díjra jelölt magyar úriember tevékenykedik, aki első regényét elképesztően erős high-conceptre építette. Caine ugyanis egy tollvonással a szórakoztatóipar szolgálatába állítja a klóntechnológiát, ami tulajdonképpen a leginnovatívabb bordély-hálózatot hívja életre, ami valaha csak létezhet a Földön. Innen indul az üldözős thrillerbe torkoló történet.
Történet: Mr. Turner megkísértése
A nem olyan távoli jövőben járunk, Japánban, ami egyébként is a kicsit gyomoridegen furcsaságok és szuperpajzán ötletek országa. Keresve se lehetne találni jobb helyszínt arra, hogy útnak induljunk Mr. Turner, egy kiégett és nagyon milliárdos üzletember (talán) végső megkísértésére.
Mr. Turner, a fickós 40-es éveinek sarkát taposó agglegény nem az a fajta, akit csak úgy fel lehetne csigázni egy jó marketingszöveggel – gondolnánk. De hogy mi minden rejlik egy ember lelkében, azt csak az ördög tudja igazán.
Az ördög szerepét pedig ebben a történetben vastagon kiosztották: nem más játssza, mint a világ legjobb sales-ese, egy Olivier nevű (félig japán) aranyifjú. Olivier okos és tűpontos kardként vágja át magát az amerikai minden ellenérzésén. Fegyvertárában szerepel többek között egy ultrakényelmes fotel és a visszautasíthatatlan áru: a világon bármelyik ember tökéletes és funkcionáló másolatát legyártják, amivel szemrebbenés nélkül rendelkezhet.
Nyilván, ahogy Turner is, ilyenkor a legtöbben rögtön egy megközelíthetetlen hírességre gondolnak, és ha ez megtörtént, akkor már nincs visszaút. A gondolat egy igazi „Shut up and take my money” dologgá növi ki magát, Turner pedig megszerzi Liliant.
Lilian, azaz a címszereplő valójában egy tökéletes testű fiatal színésznő, aki a pályája elején van még, de már az „A” kategória közelében, és valószínűleg olyan messze Turner világától, amennyire messze egy tehetséges és a lehetőségekhez képest romlatlan huszonéves csak lehet.
Az angyali Lilian pontosan ugyan olyan angyali másolata viszont belép Japán üdülőparadicsomába, Hayamába, ahol a Fuji fölé ül esténként a lenyugvó nap, és a nagy tökéletesség közepén egyszer csak elszabadul a pokol.
Stílus: természetesen maga az ember
Caine szokatlanul szenvtelen mesélő, ugyanakkor erőteljes kulturális utalásokkal, szép karakterépítéssel, finom részletekkel gazdagítja a történetet. A célozgatások végül pedig beérnek; Caine elegáns csavarral csapja le a saját labdáit, úgy passzolja vissza az olvasónak további emésztgetésre. Végeredmény: a Liliant nagyon fogjuk szeretni.
Eredményhirdetés: megéri a pénzét
Annak ellenére, hogy Ronil Caine (szerintem) a legértékesebb kártyáját már az elején kijátszotta, magabiztos kézzel terelgeti a szereplőit, izgalmasan hozza be a mellékszálakat – épp csak véletlenszerűen kifecsegve. De jobban tesszük, ha minden szavára figyelünk (lásd a fenti bekezdést), mert a Lilian nem termel zsákutcákat.
+1 érv a regény mellett: rettenetesen jó életbölcseleteket ír le, mint a „(…) hiába tud akármilyen jól főzni az ember, és hiába van pénze, hogy bármelyik étteremben ehessen, van olyan nap, amikor pizzát kell rendelni.”
Hozzászólások