1 | 2

Már a huszadik percben azon dühöngtem, vajon miért nem engem választ a nézőtér
harmadik sorából, hiszen Júliával, aki után fent futkorászik mindig úgy pórul
jár, hogy a végén belehal. Bezzeg a magamfajta tömpe, bajuszos nőkkel sosincs
ilyen gond, ember nem szállt még önként sírba utánunk, úgyhogy velünk garantált
a földön letöltött kilencven életév! De ő másként gondolta. A következő
előadáson ismét azt az egyéb nőt kergette helyettem, amitől bevallom, valami
végérvényesen elpattant bennem. Tessék? Ja, hogy írjak már pár szót a kedvenc
táncosomról azon felül, hogy jó pasi? Rendben, tessék.
Bajári Levente
1996-ban végzett a Balett Intézetben, miközben tizenhat évesen átjárt az Operába
dolgozni. Tanította Menyhárt Jacqueline, Sárközi Gyula, Stimácz Gabriella.
Eltáncolt sok szép főszerepet, bár a vágyott Anyegin John Cranko
koreográfiájával, valamint az Öt tangó eddig sajnos kimaradt, de ami késik, nem
múlik! Apropó, koreográfia: ilyen minőségben ő jegyzi a Találkozás, az Energia,
a Point és a Way of Words című alkotásokat. Díjait sorolhatnám hosszan, ám itt
és most inkább hadd emeljek ki belőlük néhányat, kezdve a Vécsey Elvira-díjjal,
folytatva az Évad Legjobb Férfi Táncosa Nívó-díjjal, felemlítve az EuroPas
valamint a Tálentum-díjait is. Elégedettek? Én nagyon! Tudják, ez az isteni pasi
közben végre valahogy csak elengedte Júliát, és most itt ül velem szemben.
Másfél órát nézhetem, hallgathatom őt közvetlen közelről.

-Olyan boldognak, kiegyensúlyozottnak
látszol. Jól sejtem, hogy épp rendben mennek a dolgaid?
-Jól sejted! Az ok
talán az, hogy ebben az évben a repertoár kifejezetten kedvez nekem. Kezdtük
januártól a Hófehérkékkel, ami a gyerekek miatt mindig kicsit „kirándulás”.
Utána következett a Balachine-est, aminek premierével merőben új műfaj jött a
színházba. Két kedves amerikai balettmester tanított be rá minket, végig
különösen pozitív légkörben zajlott a munka, és a végeredmény igencsak tetszett
a közönségnek. Aztán ment az Anna Karenina Pártay Lilla koreográfiájával, vele
nagyon szeretek dolgozni. Feldobott a tény, hogy Karenin szerepét ma jóval
érettebben tudom táncolni, mint az előző években. Voltak Hattyúk tava-előadások,
most pedig próbáim kezdődtek a Madáchban a Contact című musicelben. Kimondottan
élvezem, hogy más közegben vagyok, mint az egyébként megszokott életemben.
Mindemellett készülnöm kell a Sylviákra, ahol Orion szerepe az enyém. A Sylvia
eleve ragyogó hangulatú darab, a próbáin sokat nevetünk. Viszont nincs vége a
sornak, táncolni fogok a Szentivánéji álomban, lesz a szívem csücskének számító
Rómeó és Júlia, és turnézni szintén elmegy az együttes. Szóval azt hiszem, marad
a jó periódus… Csak győzze az ember…

-Mindenesetre eddig győzted, amit díjak
sora igazol. A teljesség igénye nélkül említhetném például a Harangozó, az
EuroPas vagy a Talentum – díjadat…
-Te, a Talentum februári odaítélésénél
azt mondtam, hogy igen, most maradéktalanul, tökéletesen jól érzem magam! Tudod,
nem számítottam arra, hogy odaítélik, mivel az egész pályázat útján zajlott. A
díjat egyébként az Akadémia alapította, eddig általában fizikusok, kutatók,
tehát természettudományi ágon dolgozók kapták. Művészeti vonalon tavaly először
osztották ki, akkor zeneszerzőé lett. Idén végre hirdették táncművészeknek is,
és saját alkotásommal, a Pointtal nyertem el. Képzelheted, mennyire örültem,
mert csak nemrég kezdtem koreografálni, igaz, ha abbahagyom az aktív táncot,
ezzel szeretnék majd legtöbbet foglalkozni. Azóta a Pointtal – amit Pazár
Krisztinával táncolok –, bejártam a világot. Úgy gondolom, a Talentum-díj
valójában az egész szakmának szólt. Ja, a velejáró pénzjutalom sem utolsó
szempont!

 
-Amiből újabb koreográfiákat tudsz álmodni,
színpadra vinni…
-Például!

-Az előbb említetted, hogy már érettebb
személyiséggel táncolod Karenin szerepét. Mondd, mi hozza létre benned az érési
szintugrásokat?
-Huhh, ez összetett dolog… Nyilván benne van a rutin, és
az a folyamat, ahogy elkezdem betanulni a szerepet. Szerencsére a fizimiskámból
adódóan általában karakterszerepek találtak rám, ami nagy kihívás, hiszen túl a
technikán idővel nyilván hozzá kell adnom az egész művészi részét. A
magánemberként átélt hatásokat szintén be tudom építeni szerepformálásnál, s
persze az évek múlása engem ugyanúgy érlel, mint bárki mást…

-Átvizslattam
veled készült interjúkat. Mindegyik szól a tényről, hogy nem indultál táncos
alkattal. Arról viszont hallgatnak, hogy gyerkőcként miért épp a balettre esett
a választásod?
-Hidd el, elég érdektelen a kezdet. Igaz, a zenei vonal
adatott, mert apám, aki egyébként elektroműszerész, remek ritmusérzékkel bírt,
az óvónő édesanyám pedig tudott énekelni, hangszeren játszani. Ezért a zene
valahogy mindig ott volt a családban. Anyu nagyon jól táncolt mikor elmentek
bulizni, szóval az alapképességeket valószínűleg tőlük hoztam..

-Jó, értem,
azt viszont továbbra sem, hogy miért épp a balettben tört ki a szereplési
vágyad? Solymosi Zoltánt anno azért vitték el a felvételire, mert este tízkor
még a plafonon futkorászott, annyi energiával született. Az öccséből úgy lett
szintén világklasszis táncos, hogy a bátyjával akart lenni, ám azt igazából csak
a Balett Intézetben tehette. De veled mi a helyzet?
-Az igazi „löketet”
baráti család adta, akikkel összejártunk. A három lányuk közül egyik Balett
Intézetbe járt, mindig kis bemutatókat tartott nekünk, amivel engem szinte
elvarázsolt. Ezért mikor hallottam a felvételi felhívást, odaálltam a szüleim
elé, hogy szeretnék jelentkezni. Teljesen elképedtek. Nálunk soha, senkinek nem
jutott eszébe művészeti vonalra menni, a nővérem se az. Sőt, odáig ha balett
ment a tévében, elkapcsoltak máshova. Bezzeg most…Olyannyira beletanultak a
táncos szakmába, hogy bizony észreveszik a nézőtérről a hibáimat, és utána
kezdenek javítgatni. Na, hát bevallom, ennek kevésbé örülök! Szinte félek
előadásra hívni őket, mert mindig szólnom kell, hogy drága anyukám, te nem azért
vagy itt, hogy kritizálj, hanem azért, hogy neked én legyek a legszebb, a
legjobb!

-Ugorjunk vissza megint a kezdetekhez. Tehát elengedtek a Balett
Intézetbe, így Szolnokról Budapestre kerültél kilencévesen, egyedül…
– Igen, és az a tíz pesti, kollégiumi év csodálatosan alakult! Életre szóló
barátságaim szövődtek.

-Pályaféltékenységgel…
-Jó, az ebben a szakmában
mindig jelen van. Nekem különben az egész évfolyamom közepes képességűnek
számított, ezért mindig mondom, hogy élő példa vagyok arra, hova el lehet jutni
kevésbé jó adottságokkal, ha valaki akar. Eleinte kimondottan duci, hízásra
hajlamos kisfiú voltam, aztán hirtelen nőni kezdtem és véget ért a baj. A
mestereim pedig biztattak, főleg Stimácz Gabriellának köszönhetek sokat. Te, én
tizenhat évesen már önálló keresetet kaptam, ösztöndíjat, átjárhattam az Operába
dolgozni – pénzért. Ettől az életformától rendkívül önállóvá váltam. Tudod, hogy
nagyon zárt közösség a mienk, ezért hidd el, az intézetből jövő, gyermekkori
barátságaim valóban mélyek, rájuk mindig, mindenben számíthatok!

-Természetesen elhiszem. Itt Pesten az Operaház harmadik emelete a
balettosoké. Azt  önmagában zárt rendszernek képzeljük el vagy magát a Házat
vehetjük teljes egésznek?
-Vedd kicsit zártnak, kicsit nyitottnak. Tudod,
a mi műfajunk követel bizonyos elszigeteltséget, és nagy előrelépés, hogy már
nem az Operaház balettkara vagyunk, hanem Magyar Nemzeti Balettnak hívnak
minket. Viszont valahogy mégis egynek számítunk a többiekkel, hiszen sokakat
ismerünk a Ház más szintjeiről.

-Magyarul tudtok róla, ha alattatok pár
lépcsővel esetleg berúgott az operaénekes?
-Tudunk! Mi kibeszéljük őket, ők
pedig minket! Ebben az épületben ugyanúgy házasságok, szerelmek, barátságok
születnek, mint máshol.

-Jó, szóval akkor ez a Ház olyan, mint a gerbeaud.
Több rétege van, de ugyanaz a süti…
-Igen, ez jó hasonlat!

-Viszont
bevallom, engem valójába hiába győzködsz arról, milyen jó volt neked az
Intézetben. Szerintem dögunalom lehetett mindig ugyanazokkal az emberekkel,
helyszínekkel, mozdulatokkal élni. Más kamasz eközben hajtotta a csajokat, rúgta
a labdát és ivott, mint az állat, amitől végül alaposan berúgott. Magyarul élt!

-Te, ezek a mi életünkből se maradtak ám ki! Ugyanolyanok voltunk, mint a
többi fiatal.

-Nahiszen!… Elég nehéz lehetett másnaposan beállni a balett
rúd mellé, majd a szemközti épületbe átérve „fecskébe” emelni Aleszja Popovát.

-Nehéz! Nézd, mindenkinek ésszel kellett buliznia, eldöntve, hogy hol a
határ… Velem igazából nagy bajok sosem voltak, mivel kimondottan a nyugisok közé
tartozom, és értsd meg, nekem a tánc Örök szerelem, egyáltalán nem áldozatként
éltem végig azokat az éveket! Sőt, szerettem a humán tárgyakat is, főleg az
irodalmat. Részt vettem szavalóversenyeken, emellett kiemelkedett a
kézügyességem. A rajztanárom forszírozta, hogy inkább azzal foglalkozzak, csak
én a balett mellett döntöttem. Nem bántam meg! Nincs hiányérzetem az ott töltött
évek miatt…

1 –

A vezető táncos
2 – Az örömtáncos