A lakosokat vasárnap a Maximo Park (nem pont így írják, de most nem keresem meg a speciális karaktereket) ébreszti hatkor egyszerre okos és primkó indie-jével. Szegény Maximót azon együttesek közé sorolják a szakértők, akik az első zseniális album után csak lejjebb rakni tudták a lécet, és így a harmadikra végképp érdektelenné váltak. Így szokták emlegetni egyébként például a Futureheadset és a pénteken bizonyító Bloc Partyt is. Ennél is szomorúbb, hogy a kritikusoknak igaza van: a Maximo bizony tényleg unalmas, még az első sorokban is jobbára álmatag arcok tátogják a szövegeket, a színpadon pedig akkor voltak érdekes pillanatok, amikor az első lemezről toltak valamit. Paul Smith frontember mozgása és grimaszai viszont elképesztőek, csak pislogok, és már valami egészen mást csinál, must-see.

És jó cirkálni is, utolsó nap van baszki, látni akarok még egyszer mindent, ami belefér. Például az MR2 körül kocsmák egyikében kora délután óta különböző pózokban alvó fiatalembert (reméljük, túlélte), vagy a palacsintáslányok „meghalsz, köcsög” arcát, mikor megjegyzem, hogy ne legyen már vége az estének. Mindenki lassítva mozog a négyszázhetven fokban, jó kis trip ez, agyba vési, hogy milyen szar az élet, amikor nincsen hozzá filmzene. El kell menni De Staatra is, összeismerkedni a fesztiválveterán Rogerrel, aki belga, egy ruhaimport-cég felelős beosztású beszerzője, de hat napja ugyanabban a ruhában látom.

Kattints és nézd meg a Sziget 2009. utolsó napjáról készült fotóinkat!

Téblábolás, nyeljük a port, könnyezünk és köhögünk, nem baj, így kell búcsúzni a Szigettől, nem is olyan elviselhetetlen ez. A fürdésnek már senki sem látta értelmét, de mindenki vidám és barátságos, a neve és a közönsége mérete ellenére még az Üllői Úti Fuck is, jó látni, hogy még élnek, Faszi mintha le is fogyott volna, a pár tucat néző között pedig feltűnően sok az anyu nyakában bólogató és metálvillákkal hadonászó kisgyerek, akik mit sem törődnek a borzalmas hangosítással, jó látni, hogy jön az utánpótlás.

Amikor először láttam Dextert színpadon, fiatal volt és energikus, most meg kövér és öreg – sommázza véleményét egy mellettem álló érdeklődő, miközben az Offspring ugráltatja a Nagyszínpad körül rajongó tízezreket. Csillogó szemű lányok és ordítva éneklő fiúcskák mindenfelé, komolyan jó nézni őket, még irigykedem is kicsit. Aztán minden fotós megörökíti az előttem nyalakodó tarajos punkpárt (…), cigit persze én adjak. El is megyek.

Aztán a pénteki Tökéletes Nap (Primal Scream, Birdie Nam Nam) után egy újabb dobogós helyezett, a Naive New Beaters koncertje, ez három francia őrült (gitár-énekbeszéd-kütyü), akik tuctucra épített garázspoppal feledtetik a fejfájást, a sajgó lábakat és az általános kimerültséget, hadonászásra és ölelgetésre uszítanak, teljes sikerrel, koszi, koszi!-vel hálálkodnak és imádják a közönséget, azok meg viszont. A Sziget a franciáké, kész.

Benyellek, mint Mike Patton a cipőfűzőt – követelem e hasonlat terjesztését. Köszönöm.

A sok pozitív energiát őrült norvég death punkkal ellensúlyozzuk. A Turbonegro pontosan kezd és pontosan játszik, feszes, jól összerakott dalokkal és agyeldobós szövegekkel, de hát mit is várnánk egy olyan együttessel, amely Nazipenisről változtatta meg a nevét Turbonegróra, a tagok között a kisminkelt matrózon a náci rohamosztagosig mindenféle arc megtalálható, és egy I Got Erection című számmal robbant be a köztudatba. Az együttes állítólag provokatív szövegekkel is készült („Na, mi van Erdéllyel?”), de ezt már nem várom meg, mert hátulról eltalál egy félig teli sörösdoboz, és úgy döntök, ez már túl punk nekem.

Van olyan Sziget nap, amiről nem láttál fotókat? Kattints, és nézd meg nálunk!

A te dobozod félig teli, az enyém félig üres. A telefonom teljesen lemerült, kolbászolok Turbonegrón, amennyire lehet. Szépen kifestett nők és férfiak arcáról olvad le a smink, a nagyobbacska karácsonyfadísz-küllemű Turbonegro-énekes gigászi terpeszben ordít valamit a dugásról, amelyet két tini a gyakorlatba igyekszik átültetni a sátor egyik színpadhoz közeli sarkában. A legvége mindennek azonban az Isten Háta Mögött; lóbáljuk, akinek van mit. Úr volnék, aki zaboláz!!! – kiáltom a mellettem álló, ismeretlen nemi identitású ember arcába, de nem érti, mert holland. Annyit azért válaszol, hogy hörr. Isteni kinyilatkoztatást sejtek a tényközlésben, így kihaladás közben még egyszer megverek minden szembejövőt, még egyszer megtalálom a MokkaCukát, még egyszer megbotlom a kábelekben a sötétben, és hason kúszva eljutok a Kaszásdűlőig. Aztán csend.