A Szárnyas fejvadász 2049 (Denis Villeneuve, Ryan Gosling, Harrison Ford) méltó az eredetihez: megható, elgondolkodtató és csuda látványos sci-fi.

Könnyek az esőben: síró replikánsok, örökké ázó neonfényes utcák, ahol a ködből csak a reklámok színei fénylenek elő és néha egy-egy elrepülő rendőrautóé.

A Szárnyas fejvadász a maga idején forradalmasította a mozis sci-fi esztétikáját (mondta például Denis Villeneuve, aki gyerekként élte át a moziélményt). Ez a látvány és hangulat – és tematika és gondolatvilág – most visszatért, a könnyekkel együtt.

Villeneuve, az Érkezés óta a modern sci-fi egyik csillaga, rendezésével felér Ridley Scott 1982-es Szárnyas fejvadászához. A 2049-nek folytatásként, tehát szükségszerűen hasonmásként nincs esélye ugyanolyan jelentőségre szert tenni, de minőségben méltó az eredetihez (miközben maga Scott közröhej tárgyává váló folytatásokat gyárt saját másik korai remekművéhez).

Először az ötlik szembe, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 képkockáról képkockára festményszerűen szépséges. A fények és színek, a köd és víz nem csak szemre csodás képeket teremtenek, hanem jelentést is; magával ragadóan jelzik a testiség és testtelenség korlátait néhány helyen, másutt a vigasztalan bezárkózás eszközévé válnak. Az arcok és testek összeolvadása egy lenyűgöző jelenetben olyan bizarr, mégis vonzó élményt nyújt, ami egyenesen A nő (Her) szintjére emeli a különböző létformák szerelmét.

Idén már láttunk remekül megvalósított gibsoni gyökerű cyberpunk-esztétikát: a látvány volt az élőszereplős Ghost in The Shell egyetlen jó oldala. De Roger Deakins operatőr (aki tizenhárom Oscar-jelölésével minden filmjénél megérdemel egy bekezdést) még ennél is szebben műveli a képi varázslatot: visszafogottsága erény.

Ahogy a történeté is. A Szárnyas fejvadász 2049 lassú, szépen rendezett sci-fi. Többet foglalkozik szereplői világával, mint, teszem azt, az akcióval. És ebből a lassúságból az esős-könnyes festmény-filmkockákhoz méltó, erős, érzelmileg és ésszel egyaránt megragadó történetet bont ki; meghat és töprengésre késztet és alkalmasint még tanít is, ami persze a sci-fi legfontosabb feladata.

Igaz ugyan – ha már sci-fi, helyezzük el –, hogy a film csöppet sem hajaz Philip K. Dickre (aki az alapregényt írta). Dick stílusa az őrült, saját magán belül mégis logikus világ, a sci-fi elemekkel megszórt, de azoknak alá nem vetett sztori; az érzelmi válságok között botladozó figurák – ám akárcsak az 1982-es Szárnyas fejvadász, ez a folytatás is csak néhány külsőséget és egy-két nevet vett át az alapregényből, és semmit a könyv végtelen furcsaságából, valódi karaktereiből (kivéve egy bólintást a „kérsz egy kecskét?” jelenetben).

Egész másutt találni a forrást. Ha úgy láttam volna a Szárnyas fejvadász 2049-et, hogy nem ismerem az eredetét, azt mondanám: William Gibson írta. A neonfényes sötét utcák, a punk kosztümök, a nyomasztó és nyomorgó megaváros, a hataloméhes óriásvállalat, a mesterséges intelligenciák öntudata – és ami a díszleteknél sokkal fontosabb: a komoran realista hozzáállás, a borús-kaotikus jövőkép, a privatizált erőszak és az antihős karakterek, mind, mind jól érezhetően gibsoniak a filmben.

Ami egyfelől veszett nagy dicséret. Másfelől viszont – hát, Gibson az ősforrás, a cyberpunk eredete és fősodra, az ő esztétikája és gondolatai határozzák meg a „műfajt” máig, azaz: 2017-ben a Szárnyas fejvadász 2049 igencsak konform mű.

A Sicario csöppet sem volt konform; vad volt és szikár, minden ízében különleges. Az Érkezés szintén mélyen egyedi, szerzői alkotás. De a Szárnyas fejvadász 2049 nem érződik Villeneuve sajátjának. Ez nem baj, csöppet sem baj; Villeneuve kirándult egyet a műfajiság irányába.

Ami már baj: mindez azt is jelenti, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 ott tart, ahol a sci-fi irodalom, mondjuk, harminc éve, körülbelül a cyberpunk alapjainál. Bocsáttassék meg nekem, de még a lassan húszéves Mátrix is megveri progresszivitásban (még inkább az Újratöltve és a Forradalmak).

Egyetlen bátor, fontos, elegáns kivétel akad a Szárnyas fejvadász 2049 e konformitása alól – és ez az egy vonása radikálissá teszi a filmet: már az első percben kiderül, hogy a főszereplő (Ryan Gosling) nem ember; a film nézőpont-karaktere egy replikáns!

A cikk folytatása ITT!