Az utálatnak hihetetlen mélységei vannak, viszont ugyanúgy emberi törékenységből ered, mint minden más negatív tulajdonság. Az utálat hihetetlen erőt tud adni, viszont beszűkíti az ember gondolkodását. Az utálat szörnyű tettekre sarkal, de gyönyörű történetekhez nyújt alapanyagot.

Ilyen történet például Az Őz című műve. A történetet most színdarab formájában is meg lehet tekinteni a Rózsavölgyi Szalonban. A könyv 1959-ben jelent meg, és nagyot durrant. Eddig összesen 35 nyelvre fordították le.

A történet fő vezérvonala tehát az utálat. A színdarab nagyon alapos munkát végez. Megmutatja a sötét érzelmek okait és okozatait is. Ahogy megismerjük a tényezőket, amelyek elültették az utálat magvát a hősnőben, Eszterben, majd végignézzük tettei következményeit, nem marad előttünk más csak az ember. Az ember, aki olyanokat gondol és érez, amiket mi is gyakran gondolunk, és érzünk, olyan helyzetekben, amiket mi magunk is nagyon jól ismerünk. A törékeny, esendő, elveszett, bizonytalan, reményvesztett, magába forduló, hedonista, gyötrődő, utálkozó, szenvedő ember. És nem tudjuk gyűlölni, se elítélni. Úgy érezzük rokonlelkünk ő, sötét gondolataink megtestesítője, aki belenéz a szemünkbe a színpadról, és azt mondja „tudom, hogy ti is ilyenek vagytok.”

Annak ellenére, hogy a darab több mélyütéssel kényszerít minket arra, hogy szembenézzünk a bennünk lakozó démonokkal, egyáltalán nem tör le. A történet végig izgalmas, feszes, sőt olykor nagyon vicces is. A rendező pedig a vezérvonal mellett ötletes nüanszokkal varázsol korrajzot a jelenetek köré.

<

Fotó: Éder Vera

Fotó: Éder Vera

Nagy Mari / Fotó: Éder Vera

>

A Rózsavölgyi Szalon elfüggönyzött emeleti terme tökéletes atmoszférát biztosít. Nagyon ötletes, hogy a színpad mögött egy vékonyabb függöny lóg, amin átvilágítva homályos flashbackeket játszhattak el a mögötte állók.

Alapból durva koncepció, hogy jelen időben játszódik a darab, miközben a múltról szól. A főszereplő, Nagy Mari nélkül persze nem működne a dolog. Fantasztikus, ahogy magára ölti a világtól megkeseredett asszony alakját. Az olyan kaliberű színészek, mint Gáspár Sándor és Sipos Imre megerőltetés nélkül hozzák a karaktereiket (ráadásul mindketten több szereplőt is eljátszanak). A színészek viszik a hátukon a darabot, ahogy kell. Hiteles arcot tesznek a felvázolt érzelmek, konfliktusok és viszonyok elé.

Szóval minden szép és jó lenne, egyetlen dolog zavar bele az összképbe, az utálat tárgyát megformáló Erdélyi Tímea alakítása. Amíg ugyanis a többiek teljesen természetesen viselkedő karatereket hoznak, addig Adél figurája egy szélsőséges gesztusokból felépített, műanyagízű barbibaba. Ezzel a figura olyan, mint valami idegen sejt a darab szövetében.

Nem tudom, hogy a karakter rendezői utasításra-e ilyen? Ez benne van a pakliban, hiszen az egész történet Eszter emlékeinek torzító tükrén át mutatja be az embereket. Miért ne lehetne, hogy Angélát barbibabává degradálja a saját fejében? De akár ez a magyarázat, akár az, hogy a szerep túl nagy falat volt Erdélyi Tímeának, a jelenség zavaró, és mivel fontos szereplőről van szó, nem is szabadulunk meg tőle.

Mindez persze kevés ahhoz, hogy elrontsa egy letaglózó regény ötletes színpadi feldolgozását. Az Őz tipikusan az a fajta színdarab, ami hosszas beszélgetésre készteti a társaságot, amelyik elment megnézni. Rengeteg rágnivaló érzéssel és gondolattal ajándékozza meg az embert.