Annak ellenére is lehet kifejezetten szeretni a Rio, szeretlek!-et, hogy az egész nem más, mint egy megható, vidám, romantikus, szórakoztató, látványos és lenyűgöző propagandafilm.

A harmadik városnál tart Szeretet városa-franchise, a New York, szeretlek! és a Párizs, szeretlek! után idén egy dél-amerikai város telt meg világhírű rendezőkkel és színészekkel, hogy bemutassák, amit a városról gondolnak. Ebben a szinte mesebeli Rióban jobb az utcán élni, mint rezsit fizetni, a karnevált vámpírok kezdeményezik, a Cristo Redentor szoborral játszva elbeszélgethetünk, és azon se lepődünk meg, hogy egy utcagyerek Isten visszahívását várja a pályaudvari telefon előtt ülve. Szerelem, szeretet és utálat keveredik abban a tíz rövidfilmben, amit többek között Fernando Meirelles (Isten városa), John Turturro (Bérgavallér) és Paolo Sorrentino (A nagy szépség) rendezett. Rajtuk kívül Dél-Koreából (Im Sang-soo), Libanonból (Nadine Labaki) és Mexikóból (Guillermo Arriaga) jöttek segíteni összeállítani, milyen is a mai Rio de Jainero – a turisták és a gazdag országból jövők szemével.

Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ez nem a város valódi arca. Szinte semmilyen elemében nem emlékeztet a máig a világ egyik legjobb latin-amerikai filmjeiként számon tartott Isten városára. A filmantológiából például ezúttal feltűnően hanyagolták a feketebőrűeket, ami finoman szólva is visszás egy olyan városban, ahol a lakossága harmada néger. Bár Fernando Meirelles mozija óta egész Brazília sokat változott, azért nem ennyit: itt mintha nem lenne bűnözés, kosz, szegénység se nagyon (illetve aki szegény, az is életigenlő módon, vidám vállalja nyomorúságát). Pedig azért valljuk be, sokkal kevésbé hihető Rio de Janeiro-ról, hogy a szeretet városa, mint Párizsról vagy New Yorkról.

A cikk folytatása ITT!