Rejtő Jenő életművének egyik elfeledett részét alkotják kabaréjelenetei, derűs-borongós hangulatú egyfelvonásosai. A pesti folklórhumor kacsint vissza e jelenetekben – írja a Balfácánok című darab beharangozója. Az előadás anyagát Rejtő és Nádasi László irományaiból gyúrták össze.

A végeredmény egy három bohózatból álló ciklus, amelyeket a Négy Szoba című filmhez hasonlóan a helyszín köt össze: egy különleges lokál, ahol csak a miniszoknyás felszolgálólány a fix, mondhatni ő a darab Tim Roth-ja.

Ebben a lokálban a társulat brossúrája szerint megállt az idő. Szerintünk viszont inkább anomáliák torzítják, mert a pesti kávéházak nagy korszakában indulnak el az események, majd egyszer csak a huszonegyedik században találjuk a szereplőket, és velük együtt magunkat is, de ne szaladjunk ennyire előre.

A három bohózat, és az azokat átszövő, meg összekötő dalok egy órás előadássá állnak össze. A helyszín stílszerű: a pesti kávéházi stílusú, pesti kávéházban játszódó előadást egy pesti kávéházban nézhetjük meg.

A város szívében vagyunk, a Dob utcában, egész pontosan a Spinoza egyik hátsó termében berendezett szűk kis színházteremben. A kávézóban elegáns öregúr zongorázik a kávé alá, a ruhatárossal pedig a hagymaszeletelésről lehet beszélgetni.

A pirinyó színházteremben családias a légkör, a közönség itt tényleg egy levegőt szív a színészekkel. És nem elég csak előre nézni. A színészek nem ritkán a közönség háta mögül, a sorok között trappolnak be a deszkákra, vagy pont arrafelé távoznak, olykor meg-megállva, és a színpadra visszakiabálva, szóval a cselekmény olykor kitülemkedik a nézők közé.

A közönség átlagéletkora elég magas, így első blikkre nem tudjuk, hogy ez a helyszín, a darab, vagy egyéb ok eredője, de tény hogy úgy nevetnek, mint a húszévesek. A Balfácánok ugyanis egy elképesztően vicces darab, meg merem kockáztatni, hogy a humor szempontjából kiemelkedik a jelenlegi komédia kínálatból, ami azért nagy szó.

A szövegek parádésak, mondhatni Rejtő minőségűek, de érdekes látni, hogy mennyire másfajta humor ez, mint amivel a szerző könyveiben találkozhatunk. Ez ugyanis nem az akkori nagyszínpadok jólfésült kuncogása, hanem az akkori kávéházak cinkosabb, földhözragadtabb, pajzánabb, sőt olykor trágárabb röhögése.

Általában szeretünk a régebbi korokra valami tisztább valamiként gondolni, főleg mert a régebbi korok művészete gondos prüdériával elfedte a nem illdomos témákat. Ehhez képest nagyon jól esett látni, hogy Rejtőék korában sem mentek máshogy a dolgok a paplan alatt, sőt egészen meredek szitukon is nevettek már akkoriban is.

De vissza a szövegre. A jelenetek – jó bohózathoz méltó módon – mind-mind egy-egy félreértésre, és az abból fakadó egymás feje mellett elbeszélésre építenek. Nem merek spoilrerezni, nem akarom elrontani az élményt, legyen elég annyi, hogy a végeredmény tényleg könnyfakasztóan vicces lett.

A színészi játékot viszont szokni kellett egy kicsit.

Megvallom, az első szó, amit a darab alatt a jegyzeteimbe véstem, a „ripacsok” volt. De a színészek hamar rácáfoltak a kezdeti rossz benyomásra. Az erős mimika és gesztikuláció, a heves mozdulatok, a szélsőséges hanghordozás ugyanis mind-mind a klasszikus kávéházi színjátszás szerves része, ugyanúgy hozzátartozik a miliőhöz, mint a pajzán szövegek, meg a bohózati félreértések. Sőt ez a fajta játék felerősíti az említett elemeket, illeszkedik hozzájuk, csak szokni kell – mondom na.

A darabban négy színész játszik, ha jól számoltam, 12 szerepet. Igazából akkor válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire jól végzik a dolgukat, amikor elkezdenek egyik karakter bőréből a másikba bújni. Lenyűgöző volt nézni ezeket a parádés átváltozásokat.

Szóval hangulatos, vicces kis időkapszula ez a Balfácánok. Meg utaztat a múltban, és a jelenben. Idealizál egy tovatűnt kort, ugyanakkor be is mocskolja egy kicsit. És közben rengeteget lehet nevetni rajta. Egy borongósabb hétköznapot is képes felderíteni. Hát mi kell még egy jó vígjátékhoz? Ja, és a legjobb, hogy egy úr végig élőben zongorázik a darab alatt, és ő csak akkor szól közbe, ha nagyon muszáj.