Mint a cím is mutatja, a MU színház egy este alatt három különálló darabbal is kedveskedik nekünk. Mégpedig három, egymástól teljesen különböző darabbal, az első Nagy Csilláé, a Monomámia című (nem elírás), mely egy férfi és nő párkapcsolatát ábrázolja. De mindez két részre bontva jelenítődik meg a színpadon, a férfi és nő sosem találkoznak, amikor az egyik fél van jelen a színpadon, akkor a másikat egy lámpa jelképezi. Érdekes a megjelenítésük, olyan szempontból is, hogy míg a férfit egy kis könnyű mozgatható lámpa jelképezi, amit Nagy Csilla úgy használ fel a tánchoz, ahogy akar, a végén azonban mégis "lecseréli" a fejével.

A duó másik tagjaként Hámor József táncol egy állólámpával, ami, vagyis a nő, hűvös, megközelíthetetlen szoborként hagyja, hogy körülrajongják, és cinikusan szemléli, mit meg nem tesz érte a férfi, aki végülis megadja magát és kifekszik a padlón.

A második darab Réti Annáé, a Lélek pulóver nélkül, ami sokkolóan kiemelkedik a három darabból, Lynch-film-szerű kezdéssel, amikor bogárként kel ki gubójából a lélek, az alatta szóló, szintén beteg kísérleti elektronikával (Barna Balázs) az első öt percben még befogadhatatlan, és itt még a darabolós gyilkos mozgás sem segít az emésztésen, de mazohistaként lassan mégis élvezni kezdem a dolgot.

A gubóból kibújás után kezdődik egyfajta egyedfejlődés, és amiért nagy respekt jár, az, az, hogy Réti Anna majd félórán keresztül négykézláb, görnyedten és pucsítva, fejjel lefelé jár majd már állva az élettel küzd továbbra is. A művészi teljesítményről még annyit, hogy többszörös díjnyertes, és hozzátenném – nem véletlenül.

A harmadik részben egy mexikói vendégprodukciót láthatunk, Daniela Hernández Faith-től az Aguafuerte címűt. Ez a darab is díjnyertes, a katarzis viszont közel sem akkora, mint az előző produkciónál. Pedig itt még művi rásegítés is van, értsd videóinstallációk kísérik Daniela táncát, aki szőke lokniaival az anyaság témáját táncolja körül, a végén pedig homokzsákját üríti. Ámen.