"Áprilisban rendkívüli estével ünnepeljük a Költészet Napját a Madách Kamarában. 2004. április 11. vasárnap, 19 óra HALLOD-E, TE SÖTÉT ÁRNYÉK címmel. Kilencvenkilenc évvel ezelőtt, április 11-én született József Attila. Ez a Költészet Napja. Évezredeken át színház csak verses szövegben létezett, és a verset sem olvasásra, hanem előadásra szánták. A színház és a költészet ősrokonok. Ez a közösség máig, pódiumon vagy iskolai padsorok között, minden egyes versmondásban újra megszületik. Ezt a rokonságot minden színész és színháznéző érzi, és számon tartja. Ezért fontos nekünk a költészet napja. Felkértük Várady Szabolcs költőt, válogasson kedvenc verseiből egy estére valót. Jöjjön el, hallgassunk meg együtt egy összeállítást a magyar- és a világirodalom legszebb szövegeiből. Ön helyet foglal a nézőtéren, társulatunk leül a színpadon, és mi mondjuk – olvassuk – hallgatjuk a verseket. Nem kétséges, hogy ezen az estén megtudunk majd valamit magunkról. Fellépők: Végvári Tamás, Mácsai Pál, Debreczeny Csaba, Dömötör András, Máthé Zsolt, Kiss Mari, Für Anikó, Kerekes Éva, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória, Járó Zsuzsa." – /a Madách Kamara ajánlójából/

Április 11. a költészet napja. József Attila születésnapja. Ezen a napon csak verseket érdemes olvasni. Legalább egy évben egyszer.

Éppen ezért tűnt rendkívül ígéretes kikapcsolódásnak a Madách Kamara vasárnap esti ünnepi programja. Csupán annyit lehetett tudni, hogy kétórányi versfolyam vár ránk, kötetlen felolvasóest keretében. Mácsai Pál, a Madách Kamara Színház igazgatója köszöntött minket a maga bölcs, kedves és fanyar stílusában, és a közönség izgatott nevetgéléséből jól látszott, mindenki kellemes hangulatban várja ezt a Húsvét vasárnapi estét. Mácsai megosztotta velünk a társulat elképzelését: "Ezen az ünnepélyes estén mi magunknak csupán az előadás végén tapsolnánk…"
Várady Szabolcs lépett a színpadra, és a színpad közepén egy kis székre kucorodott. Halkan beszélt. Elmondta, hogy ma este a kedvenc verseiből fogunk válogatást hallani. Többek között Rakovszky Zsuzsa, Füst Milán, Petri György, Villon, Baudelaire, Apollinaire, József Attila, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Kálnoki László, Orbán Ottó, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Szép Ernő, Babits Mihály művei kerültek kiválasztásra. A költő felolvasta a ma estére kiválogatott művek címét, és pár mondatban érintette a versek közti kapcsolatot, megjelenítve ezzel a válogatás közben életrekelt asszociációit. Érzékeltük, hogy ezek a versek úgy következnek egymásból, mint ágból a levél. A költők az elmúlt kétezer évben nem csak önmagukkal, hanem egymással is beszélgettek, egymás gondolataira, vagy épp ki nem mondott szavakra reflektáltak. Ily módon könnyedén egymáshoz kapcsolhatók.
Talán más válogatást vártunk volna azonban, mert szembesülnünk kellett azzal, hogy ez a mai este nem a feltámadásról, hanem az elmúlásról, az öregedésről, és a halálról fog szólni. Nagyon kevés humorral, és nagyon kevés feloldozással az előadás végén. Amíg a költő lassú léptekkel elhagyta a pódiumot, elméláztam a színpadkép egyhangúságán. Szürke, fáradt színészek ültek ott, kopott, recsegő kényelmetlen székeken feszengve, sötét tónusú ruhákban. Maguk elé meredve próbáltak észrevétlenek maradni. Még nem szerepeltek. Mintha egy olvasópróbán ücsörögtek volna, kezükben a papírra nyomtatott versekkel. Néha a lapokkal zörögtek, vagy köhintettek egyet, fészkelődtek a széken. Akár őszinte, és megható pillanatok is lehettek volna. De csupán lehangolóak és érdektelenek maradtak.
A baj az volt, hogy később a versek felolvasása közben sem jelenítették meg a színpadon a szívárnyán színeit. Nem volt kisugárzásuk. Az egyik ifjú színész úgy olvasta fel József Attila "Talán eltűnök hirtelen" című versét, mintha hatodikos általános iskolásként felelne az osztály előtt. Nem élte át a verset, csak értelmezte. Érhetően, magyarul. Többre nem futotta. Sajnos később világossá vált, hogy a probléma általános. A legtöbb verset a legtöbb színész csupán ritmizálva adta elő. Szinte kínos volt a kívülállóságuk. Sok volt az üres hangsúly, sok volt a felesleges, túlzásba vitt teatralitás. Valóságos felüdülés volt, amikor Mácsai Pálnak vagy Für Anikónak köszönhetően valódi színészi játékot élvezhettünk a színpadon. Néhány hosszú verset érhetetlen okból felosztottak a színészek között, iskolai évzáró hangulatát teremtve meg ezzel a színpadon. A versszakok átvétele közti rövid szünetek, és a színészek gyermeteg baráti mosolya az utánuk következőkre jelentősen csökkentették az est komolyságát, a művek széttagolttá, követhetetlenné, idegenné váltak. A művészek a felolvasóesten nem tudtak elszakadni a papírjuktól. Az olvasásra, nem a versre koncentráltak, ebből adódóan néhányszor nyelvbotlásokba keveredtek, időnként hangsúlyozási, értelmezésbeli hibákat vétettek, minduntalan kizökkentve ezzel a hallgatóságot a vers világából. Csupa brechti elidegenítő effektus. Felmerült bennem a kérdés: vajon elég idejük volt felkészülni erre az estre? Segíthetett volna, ha egyes költeményekhez más előadót választanak.
A szünet után, a második részben meglepetten figyeltem fel néhány élvezetes pillanatra, egy-két élettel telibb, szerencsésebb versre. Azt gondoltam, talán már csak én vagyok elnézőbb, de nem volt igazam. Néhány színész újra magára talált, vagyis végre művész lett a színpadon. Megnyugodtam lassan. Már csak a komor versek nyomasztottak sorra. Kevés a humor, kevés az irónia. Sőt, kevés az igazán jó vers is. Talán már a negyvenedik költeményt hallgattuk aznap este, és ennyi halál, ennyi higgadt, szenvtelen önértékelés, ennyi csüggedés, ennyi enerváltság már sok volt ennyi ifjú embernek. Végignéztem a közönség sorain. Mellettem egy öreg házaspár ült, a hölgy fiatalosan kihúzta magát, és a férje kezét fogta kedvesen. Mellettük az egész sorban csupa huszonéves. Nem hiszem, hogy a halálra akartak gondolni ezen az estén. Ki akar a halálra gondolni?! Miért osztotta meg Várady Szabolcs úr velünk minden félelmét az elmúlástól? Másról már nem is szól az élet?
Végül győztek a versek. Már nem is figyeltem a szavak értelmére, csak a magyar nyelv gyönyörű zeneiségére koncentráltam. Ritkán van alkalmam két órán keresztül verseket hallgatni, két órán keresztül az anyanyelvünk szépségén mélázni, zenét hallgatni, szavakba zárt zenét. Csak zsongtak a fejemben a szavak, mintha minden költő ugyanarról beszélt volna. Mintha egy kétezer éves költő írt volna a világon minden verset.
És ez jó.