A művészvilág és a nagyközönség is furcsán nézett eleinte, amikor Andy Warhol leveses konzerveket festett. Pedig jó oka volt rá. A művészet az idők során gyakran eltávolodott a társadalomtól, gyakran zárkózott elefántcsonttoronyba, és gyakran sugallta nagyképűen az átlagembernek, hogy „te ezt nem értheted.”

Fotó: ludwigmuseum.hu

Művészet: vissza az emberekhez: De azért időről-időre felbukkantak az Andy Warholok, és helyre tették a dolgokat. Így volt ez az 50-es években, így született meg a pop art.

A fogyasztói társadalom akkor már létezett egy ideje de a művészvilágot ez látszólag nem érdekelte. Pedig milyen logikus, hogy a kor festője autókat, filmsztárokat, országúti kávézókat és konzerveket festegessenek.

Hiszen a művészet egyik funkciója (van neki sok), hogy ábrázolja, konzerválja a kort, amiben született. A pop art maga az szép idők amerikai álma, minden csillogásával, de ugyanakkor minden álságosságával és ellentmondásával együtt. A tartalomhoz pedig a stílus is igazodott. A pop art művek a reklámok és a képregények látványvilágát ültették át a művészetbe, élénk színek, figuratív grafika, nagy felületek, emblematikus feliratok, emblémák, ikonok, szimbólumok.

Fotó: ludwigmuseum.hu

Keleti oldal, nyugati oldal: És bizony ezt érezzük, ha elsétálunk a Ludwig Múzeumba, hogy megnézzük a Ludwig goes pop című tárlatot. Valóságos időkapszula született, ami ráadásul a vasfüggöny mindkét oldalát megmutatja a pop art aranykorából (50-es 60-as évek). Megnézhetjük tehát, hogy a szocialista tömb művészei hogyan fordították le a saját valóságukra a pop art alkotóelemeit. Ezek már csak azért is érdekesek, mert nálunk ugye nem volt fogyasztói társadalom akkoriban, de az akkori magyar valóság kritikáját azért sikerült belecsempészni a tengeren túli megoldásokba.

Azért mégse olyan egyszerű: Az elvont magas művészet t után a pop art közelebb került a közönséghez. Hiszen az ő vizuális nyelvüket használja, azt a képi világot, amihez a mozivásznon, a reklámtáblákon és a magazinborítókon már hozzáedződtek.

Persze a képek nagy része mégsem az, aminek elsőre látszik. A fogyasztó társadalom egyáltalán nem ideálképként jelenik meg ezeken a képeken, sőt. Felszínes, sokszor groteszk világként. Ez az időkapszula jelleg nagyon jól kijön az elsötétített kis kamrában, ahol egy megvilágított vitrin mögé százával pakolták be a kor kacatjait.

Fotó: ludwigmuseum.hu

Nagy nevek, legendás képek: A legnagyobb nevek mind teret kaptak a Ludwig falain (Lichtenstein, Robert Rauschenberg, Warhol), de felkerültek olyan kevésbé ismert, de zseniális művészek alkotásai is, mint Allan D’Arcangelo, Richard Lindner). A képek közül több legendásat is sikerült megszerezni a múzeumot birtokló Ludwig házaspárnak. Ott van Elvis Presley szitanyomata Warholtól, vagy Lichtenstein M-maybeje.

A kiállítás a Ludwig két szintjét is elfoglalja, de a hatalmas méret fel sem tűnik, ahogy a képek között mászkál az ember. Nem érzi a lába fáradását, nem kezd el agyalni azon, hogy hol vacsorázzon a kiállítás után, és nem tudja megunni ezt a színes, időutaztató forgatagot.

Ahogy nézzük, népszerű is. Szerda este legalábbis sokan mentek el megnézni, és a nagy részük 30 év alattinak tűnt.