Sam Raimi blockbusterek (Pókember1-3.) ledirigálásától megfáradtan visszatért a fokozódó zenei traktusok, szédülten imbolygó kameramozgások, leveleiket vészjóslón rezgető fák és szellemjárástól libbenő függönyök pokoli világába,  ahol a hétköznapi élet kegyetlen döntését rossz álmokkal honorálják a gonosz halottak.

Christin Brown (Alison Lohman) vidékről szakadt jobb sorsra vágyó hétköznapi lány, aki a pénzügyi világban való előrébb jutás reményében megtagadja egy cigányasszony hitel-meghosszabbítási kérelmét, ezt a nő pokolian meghálálja, – elátkozza a lányt (magyar nyelven). Az ütemterv: háromnapnyi kínszenvedés, majd irány a pokol.
Ne kezdjük a sorsjegyet a hátoldalán kapargatni. A hitelválság, a kisebségekről való egysíkú gondolkodás és a karrierizmus személyiségromboló hatásai csupán az epilógusban megjelenített motivációs háló tartópillérei. A film valós témája maga a horror zsáner.
Sam Raimi láthatóan nagy lelkesedéssel vettette bele magát ismételten az ijesztgetős műfaj bugyraiba, hogy a horror kereteinek betartásával zsigeri mozit rakjon a tisztelt nagyérdemű elé. Azonban nem a félelemkeltés gyakorta bárgyú kényszeredettségével készítette el filmjét, hanem sokkal inkább magával a műfajjal játszva, szolid és humoros  műfaji reflexivitással kívánt szórakoztatni. A rendező jó érzékkel látta be B-kategóriásnak ható filmjének korlátait, így keze alatt a mozi kliséi műfaji idézetekké, a triviálisba hajló jelenetek szándékolt poénforrássá válnak, de mégsem fordulnak át paródiába. A poénok nem a jelenetek feszültségét, hanem a banalitás veszélyét oldják föl. A brutális szcénákat nem a manapság oly divatos naturalizmussal, hanem a trash és fekete humor egyvelegével ábrázolja.

A természetfeletti gonosz erőket felvonultató horrorok gyakran látott eszköztárának majd minden elemét fölhasználja a film, fölkínálva a lehetőséget a műfaj rajongóinak, hogy Ed Woodig visszamenőleg (lásd a temető helyszín) felidézhessék kedvenc horror jeleneteiket. Természetesen tárgyalt filmünk is él a primer, hangeffekteken alapuló, hirtelen meglepetésre építő ijesztgetés eszközével, de célja nem feltétlenül a konkrét jelenetekben megbújó félelemfaktor kivetítése a nézőkre – hiszen például egy parkolóházas üldözés ma már elcsépelt, s nem igen veri ki a biztosítékot – inkább a történet thrilleres vonalvezetése vált ki zsigeri félelmet. Jó érzékkel fölépített sztori, a kellő pillanatokban sokkol, s kiváló zárójelenettel örvendeztet meg minket.
A trantinoi attitűddel szemben Raimi a zsáner eszközeinek megtartásával, s nem azoknak meghaladásával készítette el filmjét, mely szórakoztató összefoglalása, s nem túllépése az ezoterikus horror alműfajának