Néhány gondolat előljáróban a Pókember: Hazatérés című legújabb Marvel opuszról: 1. Tom Holland magasan a legjobb Pókember ever. 2. Hova tud Michael Keaton minden filmjében még jobb és jobb lenni, amikor már húsz éve is nagyon jó volt? 3. Ez egy tinifilm – de talán nem csak tiniknek.
Stan Lee és Steve Ditko 1962-ben született gyermeke, a sugárfertőzött pók csípésétől csodálatos képességeket nyert Peter Parker minden idők egyik legsikeresebb képregényhőse a mai napig: jelenleg hat párhuzamos képregénysorozatban szerepel, ami nem kis teljesítmény. Az évek során számos animációs és élőszereplős film kísérelte meg feldolgozni történetét, a fogadtatás azonban általában vegyes volt.
A Sam Raimi féle trilógiát sokan nem szerették, talán azért, mert Tobey Maguire nem volt éppen egy kiköpött Pókember – a Sony kísérlete, hogy új életet leheljen a franchise-ba azonban nem sikerült rosszul. A csodálatos Pókember remek darab volt, Andrew Garfieldra pedig messze jobban illet a pókgúnya, mint elődjére. Különösen szerettük (és ebben még a mostani feldolgozást is lekörözte), hogy Marc Webb filmjében végre ki tudta aknázni a 3D-ben rejlő lehetőségeket, és az eszköz nem csak a büdzsé növelésére volt jó. Sajnos a folytatás már nem tudta megtartani a színvonalat, a látványos akció mellé agyzsibbasztó tinidrámát is kaptunk – a már igencsak túlkoros Garfielddal.
Amikor kiderült, hogy ismét születik egy Pókember adaptáció, ráadásul a MCU-n belül, mindenki dörzsölte a tenyerét, mit hoznak ki a figurából az alkotók. Pókember bemutatkozása az Amerika kapitány: Polgárháborúban parádésan sikerül, Tom Holland pedig végre minden kritériumnak meg tudott felelni: fiatal – egész konkrétan az eddigi legfiatalabb –, fitt és szupervicces, amilyen Pókember maga.
Mondjuk ki, Tom Holland az eddigi legjobb Pókember, imádjuk már a gondolatát is, hogy ő lehet az a színész, akinek tolmácsolásában egyszer talán végre már látjuk igazán felnőni a karaktert.
Azt gondolom, jó döntés volt a stúdiótól, hogy a Pókember: Hazatérésből nem csináltak eredettörténetet, valljuk be az előző 5 film után azt már mindannyian unásig ismerjük. A Jonathan Goldstein, John Francis Daley, Watts és Christopher Ford, Chris McKenna és Erik Sommers alkotta írócsapat úgy döntött, hogy inkább ott folytatja a történetet, ahol a Polgárháború után félbemaradt. Parker (Tom Holland) ízelítőt kapott a Bosszúállók világából, s ugrásra készen várja, hogy újra bevessék. De hiába hívogatja napjában többször Happyt (Jon Favreau), úgy tűnik, a nagyok tesznek rá magasról. Amikor azonban összetűzésbe kerül Adrian Toomes-szal (Michael Keaton) és fegyverkereskedő bandájával, Tony Starknak (Robert Downey Jr.) személyesen kell beavatkoznia, hogy megmentse a fiút.
A rendezői székbe a stúdió Jon Watts-t ültette – elsőre talán furcsának tűnhet ez a döntés, hiszen a direktor legutóbbi munkája, a Rendőrautó, igencsak felejthetőre sikerült. Watts azonban azt már ott is bizonyította, hogy érti a kamaszok lelkivilágát – a mostani Pókemberhez pedig pont ez lehetett a kulcs.
Ahogy a Pókember képregények, úgy ez a Pókember film is tökéletes azonosulási alap lehet a gyermekéveik végén járóknak.
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások