A tervezők és divatőrült rajongók valószínűleg azt az elvet vallják, hogy a ruha teszi az embert. Talán így, van talán nem. Fontos viszont, hogy milyen ruha, kit, hogyan és mivé tesz. Mert, hát mit ér a ruha, ha nincs, aki viselje?

A bemutató olyan párhuzamot teremtett a ruhák, az irodalom és a zene között, amire eddig még nem igazán volt példa. A múzeum díszterme zsúfolásig megtelt, aki már nem fért be, az a szomszéd teremben és a kávézóban kihelyezett két kivetítőn is figyelemmel kísérhette a bemutató minden pillanatát. Az estet Pepe Hara, spanyol flamenco gitárművész játéka nyitotta meg, aki bár saját nyelvén próbált kommunikálni a nézőközönséggel (több, de inkább kevesebb sikerrel), kellemes hangulatot teremtett melankólikus dalaival. Maga a show is másképp zajlott, mint ahogy megszokhattuk. Mikszáth Kálmán és Petőfi Sándor versei után Karafiáth Orsolya költőnő versrészletei is elhangzottak. A narrátor mellett megszólalt: Halász Margit, aki versekből idézett és Esze Dóra, aki pedig fantáziája segítségével adta át, mit üzen az aktuális darab. A tizenkét ruha megjelenített minden olyan stílust, mondanivalót és érzést, amit magunk is átélünk, képviselünk a mindennapjainkban, de nem olyan hatványozottan, mint ezek a darabok.

Ott van például a fekete-mini, amit kombinálva bárhová felvehetünk. Ha kell elegáns, ha kell hivalkodó. Ez egyszerre volt elegáns és egyben kicsit merész is, nyaktájékán egy hatalmas fehér virág díszelgett, ami szinte már elnyomta önmagát a ruhát. Megjelent a két mostohatestvére is: párducmintás szoknyával és bézs felsőrésszel, valamint az arany mini, ami Esze Dóra fordításában maga volt a forradalmasított másnaposság.
Mindenki kedvence, a nagyestélyi: ez is egy olyan, ami jól jön minden nő ruhatárba, még akkor is, ha csak ötévente egyszer van rá szükségünk. A tervezők által erre az estére megálmodott fekete darab egy olyan konszolidált stílust követett, amit kortól függetlenül bárki viselhetne. Szoknyája gyöngyökkel és tüllel volt díszítve, ez adta a különlegességét.
A klasszikus nadrágkosztüm személyében egy bézs együttest ismerhettünk meg, ami az újragondol, újra gombol elvén ezüstszínű gombokkal mutatkozott.

A bohém stílus képviseletében hárman érkeztek: az örök csipke egy kis flitterrel, gyönggyel és rózsával, ami megmutatta: nem csak, hogy tud nevetni, szokott is. Aztán az ezüst-fehér alul fodros koktélruha: benne volt a zene, a divat és a szabadság. Míg alsó része „ilyet már láttunk valahol” (de javu ) érzését keltette, addig a felső része maga volt a harmadik évezred és az újdonság.
Végül Fehéren-feketén elevenedett meg szemünk előtt az a ruha, mely csíkozásának fodrozódásával néhol kockásba csapott át.

Azt a két apró negatív tényezőt leszámítva, hogy fülledt meleg volt és, hogy nem tudtuk meg, az egyes ruhák mely tervezők keze munkáját dicsérik, a bemutató kedvezett minden olyan embernek, akit kicsit is magával rántott a múzeumok, a zene, a divat és az irodalom nyári éjszakájának varázsa.