Scarlett Johansson és Takeshi Kitano és egy nagy cyberpunk történet: a Páncélba zárt szellem potenciálja óriási volt, a megvalósítás közönséges. Mamoru Oshii 1995-ös animéje (és a rá épülő franchise) a belefoglalt intellektuális erő dacára rétegkedvenc maradt; a hollywoodi változat nagy esélye az volt, hogy ezt a jelenséget beemelje a köztudatba, és így előrelépjen a cyberpunk műfaján belül.

A rajzolt Ghost in the Shell egy filozófiai alkotás akció-sci-fibe csomagolva. Az ember mibenléte mellett az élő és a gép viszonyával és a mesterséges intelligencia kérdéseivel foglalkozik; tömény, agypörgető, amellett látványos, szárazan humoros, tömve szimbolikus képekkel, ikonikus jelenetekkel.

A 2017-es verzió rettegve kerüli a bonyolultat.

Komolyan – szinte érezni, hol vágták mindaddig, amíg a tesztvetítések legcsekélyebb értelmű medvebocsai is rábólintottak! Egyszerű párbeszédek, egysíkú jellemek, primitív nyomozós sztori, a háttérben minimális gondolatvilág. Érzelmi mélység alig. A jelenetek sablonosak; úgy zajlanak, ahogy kopott szabályok szerint kell. Formulaként adagolt kevés akció, abban a percben, amikor muszáj… Gépek írták ezt a filmet, vagy gépagyú emberek, anti-cyborgok. Vajon ember az a forgatókönyvíró, akinek ennyire masinaként jár az agya?

És bár néhány jelenet megidézi az alapművet (vannak csaknem pontosan megfelelő képek is), a különbség látványosabb, mint a hasonlóság. Scarlett Johansson Őrnagya más személy, mint az animék Őrnagya; a rajzolt Kusanagi hideg fensőbbséggel uralja a maga világát, Johansson karaktere zavart, néha tétova, céltalan és puha hozzá képest. Takesi Kitano a film fénypontja, ő minden jelenetét uralja.
De a Páncélba zárt szellem csak az alapműhöz viszonyítva ennyire gyenge, önmagában nézve vállalható alkotás.
Annak a nézőnek, aki nem ismeri az eredetit – azaz a túlnyomó többségnek – izgalmas lehet néhány felvetése…

A cikk folytatása ITT!