Sokatoknak nincs még tapasztalata a Nyugati téren megnyílt West Balkánnal kapcsolatban, ezért talán még érdekesebb lehet olvasni egy-egy koncertről – bár megjegyzem koncertet olvasni olyan, mint egy némafilmet csupán hallgatni. A West Balkán csapata már korábbi klubjaival bizonyította, hogy az igényesség nem az IKEA kanapékban jelenik meg, hanem a hangban, a fényekben, a kiszolgálásban, a profizmusban. Nos, ez nem volt másként a szombati Quimby koncerten sem, amelynek során Kiss Tibi is kifejezte háláját egy újabb, használható, szerethető budapesti koncerteket teremtő hely iránt. Nehéz azt a nézőtérről elképzelni, hogy milyen kínokat él át az a zenész, aki nem hallja magát, sőt látja, hogy a közönsége sem hall, csak üvölt. És, ha a muzsikusok jól érzik magukat egy klubnak a színpadán, azt a közönség is megérzi, és fordítva persze. A Quimby Falshang teletöltötte a klubbot, ezernyi emberre tessék gondolni, amikor a telített jelzőt használom! Olyan adottságokkal van megáldva a WB, hogy még telt háznál sem éreztem magam kínosan, feszülten attól, hogy valahol mindig hozzámértek, mert volt mozgástér, mindig el lehetett menni valamerre.

No, de térjünk át a zenekar ajnározására. Mi mást tehetnénk? Lassan húszévnyi zenélésen van túl a Quimby, megéltek már iszonyú mély pontokat, voltak nagyon magasan is, néhány éve olyan érzésem van minden koncertjükön, hogy ezek már csak ujjgyakorlatok. Talán ennek a koncertnek mégis volt tétje, ha más miatt nem is, de az a tömeg, amelyik megjelent, néhány zabszemet biztosan elrejtett a srácok hátsójukban. A közönség halmazában tizenévesek és hatvan felettiek is fellelhetőek voltak. Az új helyek megnyitásánál mindig van néhány bátor, idős ember, aki megnézi, hogy megkapja-e a vájtfüle azt, amit annyira szeret. Itt most végre megkaphatták! Bár kíváncsi lennék, hogy néhányan az idősödő Quimbyt kedvelők között, mit szóltak ahhoz, amit még én is értetlenül szemléltem: a furcsa lányokhoz az első öt sorban? Értem én a rajongást, az áhítatot, de azt nem értem, hogy lányok, asszonyok – volt köztük egészen asszonyos is – miként képesek pogózni Quimbyn?! Biztos keveset mozognak, az látszott is…

A zenekar tagjai egyenként és együtt is hozták a színvonalat, azt hiszem csak sok-sok ezerszer elpufogtatott jelzőkkel tudnék előhozakodni: profi, érzelmes, őrületes, pontos, ritmikus. És mindenki tudja, hogy melyik jelző kié-kié.