A negyedik dimenzióból

„A sötétség mélyén és A jó katona klasszikus szerzői egyesítették erőiket, hogy megálmodják az emberiség egyik lehetséges jövőjét. A történet főhőse, Arthur nemesi származású fiatalember, aki íróként szeretné megvalósítani önmagát, ám egyelőre csak a zsurnalisztaságig vitte. Találkozik azonban egy rejtélyes nővel, aki azt állítja magáról, hogy a negyedik dimenzióból jött, és végzetesen belészeret.

Az emberek között egyre több „dimenzionista” bukkan föl, kikiáltják magukat civilizációnk örököseinek, és alattomos aknamunkával hozzálátnak a hatalomátvételhez. A nő Arthurt bábként rángatva kapaszkodik egyre magasabbra, és társaival együtt mind merészebb terveket szövögetnek. A fiatalember pedig mindent föláldoz azért, hogy az örökösök maguk közé fogadják.

A 20. századi angol irodalom történetében kitüntetett helyet elfoglaló két szerző ezúttal az utópia területére merészkedve, szatirikus parabolában rántja le a leplet koruk maradi arisztokráciájáról, és az annak gyengéit kihasználó, feltörekvő alsóbb osztályokról.”

Igazából szatíra

Ez (és a borító) alapján az ember joggal feltételezi, hogy vérbeli science-fictiont kap (vagy inkább retro science-fictiont, mivel hogy 1901-ben írták), ahol betekintést nyerhet ebbe a lehetséges jövőbe, meg megismerheti a negyedik dimenzió szülötteit, meg hasonlók.

A valóság azonban az, hogy ez a könyv egy társadalomkritikus szatíra, ami csak ürügyként használja a negyedik dimenziós cuccot, hogy bemutassa a huszadik század elején a világban gyakorlatilag méltó hely nélkül maradt nemesség szánalmas vergődését. Ráadásul mindezt olyan kacifántosan, választékosan, okosan, mélyen és lelkizősen teszi, hogy ki merjük jelenteni, hogy ez már szépirodalom.

Fotó: wiki // Ford Madox Ford

Rizsa, rizsa, rizsa

Szóval, aki sugárvetős klingonokat, űrütközeteket, időzsarukat, lézerbicskát, meg hasonlókat vár, az mélységesen csalódni fog. A sztori tempója is szépirodalmi, nem olyan, amit egy mai science-fiction rajongó megszokott.

Ebben a könyvben senkinek sincs egy őszinte szava sem, még a főszereplő is folyton hazudik önmagának, mindenki szóvirágokba burkolja a mondanivalóját, mindenki helyezkedik, áskálódik, és beszél, beszél, beszél. Álságosan, finomkodva, modorosan, körülményesen. És az elején még furcsa az egész, de az ember egyszer csak megszokja a stílust, és csak azután jön rá, hogy szinte egyetlen komoly mondat sincs ebben a könyvben. A humora pedig a közepe táján már-már hasfalszaggató.

Fotó: wiki // Joseph Conrad

Eszköz

Komolyan mondom, minden egyes bekezdésben van legalább egy gúnyos megjegyzés, frappáns hazugság, fifikáns magyarázás,vagy csak valami röhejesen arisztokratikus fázis, amin a belét kiröhögi az ember.

És ez a humor csak eszköz arra, hogy megmutassa a politikai cselszövések elképesztően bonyolult világát (ez több évtizede sem ment másképp), az osztályellentéteket, az elbukás elől menekülők kétségbeesését, az emberi gyengeségeket, a másokat elnyomó hódító birodalmak álszent civilizációtudatát, a pénzvilág cápáit, a politikusok mögött dolgozó machinátorokat, és a sajtó (azóta sokat gyengülő, de akkor talán tetőponton levő) hatalmát.

Szóval a könyv fantasztikus, a választékos nyelv rajongói pedig egyenesen sakkot fognak kapni a hihetetlenül kreatív, találó és hangulatos körmondatoktól. Fantasztikus, na.