A madárként szárnyaló közlekedési eszközök, a repülők az utazás forradalmasításán kívül nagyon sok más, pozitív értéket hoztak az életünkbe. Általuk kerültek újra előtérbe a Nazca-vonalak is, a gigantikus rajzok, melyeket az 1920-as években Peru fölé emelkedve az emberiség újra felfedezett magának.

Bár a 16-17. század spanyol felfedezői említették, hogy valami különlegesre akadtak Peru lakatlan vidékén, több száz évre, és tudományos-technikai forradalomra volt ahhoz szükség, hogy Julio Tello perui régész 1920-ban alaposabban szemügyre vegye őket. A rajzok pontos vizsgálata azonban még így is váratott magára 1941-ig. Ennek nagyon egyszerű, praktikus oka van – a Pampas de Jumana fennsík elbűvölő alakzatait csak a levegőből vehetjük szemügyre, a földön csak apró utacskák látszanak belőlük.

De mik is ezek a vonalak? Kik és miért alkották meg őket? Ezek olyan kérdések, amelyekre sem a történelem sem a régészet nem képes kielégítő választ nyújtani. Annyi biztos, hogy közel kétezer éve valakik vették a fáradtságot, és felszedték a fennsík talajának fekete és vörös színű kavicsrétegét, hogy láthatóvá váljon az alatta elterülő halványsárga kőzet. A kavicsokat a nagyjából 10-15 cm széles vonalak két oldalán felhalmozták, ezáltal csak madártávlatból szemlélhető alakzatokat hoztak létre.

A vonalak, geometriai alakzatok, állat- és növényfigurák és ezek kombinációja, mint például a bagolyfejű ember rajza összesen 450 négyzetkilométeren terülnek el a Nazca-sivatagban. A leghosszabb vonalak 12 kilométernél is messzebb nyúlnak, a legnagyobb alakzat, egy pelikán pedig 285 méteres. Az állatfigurák különlegessége, hogy egyetlen, önmagát sehol sem metsző vonalból állnak. Az egyenesek több helyen metszik a figurákat, így azt feltételezik, hogy azokat később készítették. Ezek az egyenesen egyébként párokba rendeződnek, és sínekhez hasonlóan futnak a kietlen vidéken. 2012-ben addig ismeretlen vonalakat fedeztek fel, melyek a levegőből nem láthatóak. A bonyolult irányváltásokkal tarkított alakzat 4,4 km hosszú és egy spirálba torkollik, vagy más oldalról szemlélve egy spirálból indul ki. A Nazca-sivatag lakatlansága és kevéssé esős éghajlata lehetővé teszi, hogy az ábrák egykori pompájukban maradjanak ránk.

Keletkezésük legáltalánosabban elfogadott magyarázata az, hogy az Inka Birodalom előtt a sivatagot uraló nazca indiánok készítették őket, és csillagászati térképként szolgáltak. Egyes madáralakzatok csőre a nyári napforduló napkeltéjének irányába mutat, így az ábrák akár a vetés és aratás idejét is jelezhették, valamint egyes csillagképek helyzetét az év adott szakaszaiban.

Újabb elméletek szerint az önmagukba visszatérő hurkok zarándokutak voltak. Erre utalnak az alakzatok kezdő- és végpontjánál felfedezett tűzrakási helyek. Azonban ez az elmélet sem nyert bizonyítást, mint ahogy az a talajtól kicsit jobban elrugaszkodott elképzelés sem, mely szerint a hozzánk ellátogató földönkívüliek szórták szét a kavicsokat, így jelezve, hogy melyik csillagkép az otthonuk.

Az a tény, hogy csak a levegőből láthatóak az ábrák, elvezette a kutatókat ahhoz az elképzeléshez, hogy a nazca indiánok képesen lehettek a repülésre. Hiszen miért is készítenének az emberek olyan ábrákat, amiket meg sem tudnak nézni? És hogyan lennének képesek elkészíteni, ha a munkálatokat a földről nem lehet irányítani? A repülés elméletét támaszthatják alá azok a szövetek, melyeket a nazca-sírokban találtak, és amelyek anyaga megfelelő hőlégballonos utazásra, valamint az egyes alakzatok végénél talált égetőgödrök, melyek akár hőlégballonok felszállóhelyéül is szolgálhattak. Bill Spohrernek sikerült olyan anyagokból léghajót alkotnia, melyeket a nazca indiánok is ismerhettek. A járművel két amerikai léghajós 350 méter magasan 3 km-es távot tudott megtenni. Azonban ezzel sem tudták meggyőzni a szőrösszívű tudományos elitet, bár az ő oldalukon állnak a nazca-sírok kerámiáin talált léghajóra emlékeztető formák is.

A vonalak 1994 óta az UNESCO által a világörökség részét képezik. Az ember ebből a tényből kiindulva arra következtetne, hogy az évszázados fennmaradást most már tudatosan is megpróbáljuk meghosszabbítani, azonban az alakzatok biztonsága egyáltalán nem garantált. Nappal önkéntesen védik a területet, azonban éjszaka teljesen védtelen, valamit az emberek és a perui kormány együttes nemtörődömsége miatt szemétlerakókkal veszélyeztetik az ábrákat, nem is beszélve az illegális aranybányászatról és a felelőtlen turistákról. Ha ez nem lenne elég, még a pánamerikai autópályát is sikerült úgy végigvezetni a területen, hogy kettéhasítson egy gyíkfigurát.

A legújabb botrány az Andokhoz legközelebb fekvő rajzhoz, egy kolibrihoz köthető. Ebbe sikerült ugyanis a Greenpeace aktivistáinak beletoporogni, amikor a Peru fővárosában, Limában tartott ENSZ-konferencia résztvevőinek üzentek. Az ENSZ magas rangú tagjai a klímával kapcsolatos gyűlésükre kapták a sárga műanyagfóliából kirakott üzenetet, mely így szól: „Itt a változás ideje! A jövő megújítható. Greenpeace”. Tehát miközben a megújítható energiaforrások mellett tüntettek, sikeresen belerondítottak az emberiség múltjának egyik nagy rejtélyébe.

A perui kormány annak rendje és módja szerint fel is háborodott, mire a szervezet bocsánatot kért, amiért ökológiai és emberi lábnyomot hagytak a Nazca-vonalak környékén. A vezetőjük persze elismerte, hogy nincs az a bocsánatkérés, mellyel ezt a bakit jóvá lehetne tenni. Ugyanakkor a szervezet reméli, hogy nem okoztak túl nagy károkat, és végső soron nem azt bánják, hogy futócipőikkel szennyezték a gigantikus kolibri képét, hanem azt, hogy megbántották Peru népét.