A Tisza-parti, cölöpökre applikált apartmanokkal súlyosbított strand tökéletes helyszín mindehhez: nem túl nagy, átlátható, de azért szellős, erőteljes szocreál bukéval. Szerdán gyorsan le is csekkoljuk a szolgáltató szektort: a kiszolgálás pörög, a sör háromszáz (igaz, meg kell venni a végig használható, illetve korongra oda-vissza váltható környezetbarát poharat), senki sem siet, ha nagy a hang, a pultosok telepatikus úton lazán kitalálják, mit kérsz, a szekuritisok lassú, kimért mozdulatokkal igazítanak útba (nem a szokásos egyenkopasz állatokkal van tele a hely amúgy, van itt minden a cingár segédmunkástól a szakállas exhippiig mindenféle arc). Sőt, előreszaladok: az elvesztett mobilt valaki megtalálta, leadta a legközelebbi pultnál, ahol is a csaposlány másfél óra telefonálgatás árán leadta a drótot, hogy lehet érte menni.

A Tisza elképesztően jó, a harmincöt fokban egy ötven méteres szakaszon bizonyosodhatott meg róla mindenki, hogy ez mit jelent, éjjel, a tizenöt fokban pedig ott volt a gyógyvíz. Csak a por, az ne lett volna, már el is felejtettem rég, milyen az, amikor milliméteres rétegben tapad a szájpadláshoz, fedi be a korsó sört és dugaszol el minden létező testnyílást. Ilyen lehetett a Szigeten a fogyasztói robbanás előtt – mínusz tizenöt év, mondom.
Ja persze, a zenék.
Sok részleteznivaló nincs, legfeljebb annyi, hogy mindenki a szokásosnál egy fokkal lelkesebben nyomta. A hálás közönségen kívül ebben sokat segítettek a technikusok. Zenész-informátoraink a Szigetes élmények után megkönnyebbülésről és pozitív energiákról számoltak be: a keverőpultosok rögtön ugrottak, és addig tököltek, amíg úgy nem szólt a dolog, ahogy az meg van írva – mindezt olyan arccal, mintha mi sem lenne természetesebb.

Így néztünk végig egy rutinos Kispált, vadállat Russkaját (a traktor elől menekülős ukrán tömegjáték különösen meggyőző volt), fejletépős Evil Nine-t, és így tovább. Az elektróra egyébként általában kevesen kíváncsiak, a ska viszont nagyon megy: Irie Maffiára esélytelen bejutni, PASO-ra szintúgy, a Malacka és a Tahó közönsége pedig konkrétan megötvenszereződik (négy arc az elején, kétszáz a végén).

Így telik az első nap. Úgy tűnik, ennél szebben nem is zárhatjuk a fesztiválszezont, még valami vihart is beígérnek a végére, hogy stílusosabb legyen. De előbb jön egy másik hidegzuhany: a politika és a szervilis rettegés attól, hogy egyszerre sok fiatal van egy helyen. Azt írtam az elején, hogy tizenöt évet repültünk vissza az időben. Hát a francokat. Negyvenet.

Kora délután már van valami a levegőben, és nemcsak a por, meg a szúnyogok. Viharszag és furcsa fényviszonyok, meg feszültség, pedig a fél fesztiválközönség Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán
humorszettjén vihogva indította a napot, aztán rövid felkészülés után a malátabárban vártuk, hogy sok részeg ember legyen hülye a Kettőnéggyel. Akkor derült ki, hogy műsorváltozás van a levegőben:
lakossági igény okán, közjegyzői döntésre a “zenés műsorszolgáltatás” – prózai nevén fesztivál – éjfélkor ér véget, úgyhogy minden előbb kezdődik, és hamarabb ér véget. Állítólag túl sok volt a bejelentés és túl nagy a zaj – a szervezők viszont azt mondják, korrigáltak mindent, ahogy csak lehetett. A hőbörgésről viszont talán a pénteki fél négyig iszonyatos hangerővel zúzó buli is tehetett, amely a Tiszán egy hajóról szólt és semmi köze nem volt a SZIN-hez.

Az ily módon tökönszúrt programban aztán lehetett agyalni, mi az, ami nem marad el, esetleg akár időben elkezdődik. Így lett a végig várt Fish!-koncertből egy félórás műsor, a fesztivált levezetőnek szánt Rammschwein-buli pedig el is maradt (“Nun liebe Kinder gebt fein Acht, ich bin die Stimme aus dem Kissen” – daloltuk pedig többen lelkesen). Úgyhogy hiába volt Atya megint meggyőző a Yellow Spotban, Sandra vadállati a Guano Apesen, nehéz volt programot szervezni aznap estére. A felelősség elől megszökve vetődtünk utoljára a Tiszába, mielőtt megérkezett volna a vihar.

Aztán másnap együtt józanodtunk a büfé elég híg, szürkés színű kávéja fölött, de ez nem ide tartozik. Pedig erről is kéne írni egyszer: hogy mi történik az utolsó utáni napon. Mi például kimásztunk a sárból, és elindultunk a napsütésbe.

Kattints a képre, és nézd meg fotóinkat az idei SZIN-ről!