Mindig jókat röhögtem a hőskor elmúltáról szóló sirámokon. A hőskor – legalábbis ami az akciófilmeket illeti – ugye a nyolcvanas-kilencvenes évekre tehető, amikor még CG effektek nélkül, igazi robbanásokkal és hősökkel illusztrálták, mit is jelent az igazi tökösség. Na ilyen már nincs, Bruce Willis kénytelen volt átadni a stafétabotot az újgenerációs geekeknek a legutóbbi Die Hardban, Stallone Rambóként hazatért a countryside-ra, Rockyként pedig a saját öregségével barátkozott meg végleg, Schwarzeneggerről pedig mind tudjuk, hogy végezte: politikusként. Tragikus.

Ha már Schwarzenegger: a három epizódnyi tökéletesen rá szabott szerep után (egy gonosz és két jófej gyilkológép), a fent említett okok (na meg az emberi test öregedése) miatt kénytelen volt maga mögött hagyni a Terminátor-sorozatot, hogy az végül egy erkölcsi-morális gondolatisággal nyakon öntött, háborús akciófilmbe oltott Mad Max-klónként végezze. Lehet, hogy öregszem, vagy ilyesmi, de most nem röhögök, csak némi spleennel a szívemben, lemondóan gyászolok a rajongókkal. Elvesztettük a Terminátor-filmeket.

Pedig esküszöm, nem rossz film a Terminátor – Megváltás. Sőt: feszes, izgalmas, elképesztően látványos eposz, szóval minimum egy nagyon kellemes csalódás a világ legcikibb nevű rendezőjétől, a Charlie angyalai-filmeket és pár kőkemény zenei videót jegyző McG-től. Egy nagy baj van csak vele: nem Terminátor-film. James Cameron kultfilmjeinek (mondjuk ki: remekműveinek) lényege ugyanis az ismerős, hétköznapi környezetben (Amerika lepukkantabb részein) kísértő paranoia, az állandó félelem és tehetetlenség egy legyőzhetetlen ellenség miatt, amely még csak nem is gonosz, hanem sokkal rosszabb: érzelmek nélkül végzi a dolgát. Ezt a képletet használták ügyesen, de erőtlenül és különösebb ötletek nélkül a harmadik részben is, amely dekoratívnak dekoratív volt ugyan, de hangulatában csak halvány lenyomata az előzményeknek.

Nem véletlenül kapott csak egy-egy snittet a jövőben dúló háború, amelynek ellenálló hőse magzatként, kamaszként, majd fiatal felnőttként menekült a jövőből érkező robotok ellen. A Terminátor – Megváltás arra vállalkozik, hogy ezt a háborút bontsa ki – csakhogy ezzel feladja azt, hogy pár történetszálon kívül bármi köze legyen a nagy elődökhöz.

2018-at írunk, a gépek, úgy tűnik, feladták időutazós ambícióikat, most John Connor apját próbálják elkapni még azelőtt, hogy visszament volna a nyolcvanas évekbe megmenteni (és közben teherbe ejteni) Sarah Connort. A helyzetet bonyolítja egy emberi szívvel és érzelmekkel ellátott prototípus, aki nem is tudja, hogy gép, úgyhogy némileg tanácstalanul ténfereg az ismeretlen világban. Közben Connorék megszereznek egy kódot, amelyet rádión sugározva talán sikerül egyszerűen kikapcsolni a terminátorokat.

A forgatókönyvírók szép munkát végeztek: viszonylag kevés (bár a film kétharmadánál sajnálatosan elszaporodó) sablon, jól adagolt fordulatok. A történetet persze muszáj pofán csapniuk egy émelyítően szirupos befejezéssel, de hát ez ebben a szegényes akciófilm-felhozatalban szót sem érdemel. Ha ezen nem is, a kidolgozatlan, üres, színtelen-szagtalan jellemeken bizony elvérzik a Terminátor – Megváltás. Christian Bale és kamasz apja, Anton Yelchin egydimenziós szerepeket kapott, a mellékszereplők a nagy semmihez statisztálnak, még szegény Michael Ironside-ot is méltatlanul primitív őrülttábornok-jelmezbe bújtatták. Azért persze öröm újra a vásznon látni. A film kiválósága, Sam Worthington lehengerlő profizmussal menti, ami menthető, ha van tényleg érdekes eleme a filmnek, akkor az az emberként kivégzett és hibrid gépként ébredt Marcus Wright.

Félreértés ne essék: minden hibájával együtt melegen ajánlott filmet. A Megváltás, csupán az elődök ismeretében lehangoló kép. Reméljük, az új Terminátor-széria színvonala – az első három résszel ellentétben – epizódról epizódra emelkedik majd. Van hova.