Én mindent elhiszek James Bondnak. De tényleg mindent! A szárny nélküli repülőzést, a kesztyűtartóból előkapott, azon nyomban működésbe hozott defibrillátort, a robbanó cipősarkakat, órákat, porokat, de egy valamit nem vagyok hajlandó benyelni, még a 007-estől sem!

Ember ugyanis nem tudja eltépni a két csuklójára erősített kábelkötözőt! Ilyen nincs! Kész. Betelt a pohár!

De kezdjük az elején. Rögtön, nagyon aktuálisan, egy mexikóvárosbeli halottak napi kavalkádba csöppenünk, ahol mindenki, de tényleg mindenki csontváznak van beöltözve, nekem meg végig az jár a fejemben, hogy ez nektek tömeg? A felvételvezető vagy a statisztaszámláló tuti nem járt még soha egyetlen tömegrendezvényen sem, vagy zenei fesztiválon, vagy akárcsak a kékmetrón péntek délután 4 és 5 között. Mindegy. Természetesen Daniel „Arcizom” Craig is talpig csontvázban feszít, ám ahelyett, hogy megdugná a buli legjobb csaját, aki csüng rajta és a fülébe sugdos, megment pár (ezer) emberi életet. Nem tipikus férfireakció. És ez még csak az első jelenet, nem is a vége!

Ám ez még mind semmi, ezek után megkapjuk a világ legszürreálisabb főcímét: Spectre. De tényleg annyira lenyűgöző, hogy azóta sem térek magamhoz (annyira, hogy a biztonsági őrök, akik azért lettek kivezényelve, hogy ne készítsünk felvételeket a filmről, elfelejtettek őrködni azalatt a 3 perc alatt. Szóval akár le is filmezhettem volna nektek, de inkább nézzétek meg az új James Bond filmet, mert iszonyat király! Vagy ha nem is az, hát látni kell, ez a mi popkult keresztünk.) Ennek a főcímnek a láttán még a Salvador Dalí is sírva fakadt volna. Persze Sam Smith nyekergését (bocs) egy napon sem lehet említeni Adele nagyszabású, drámai, velőtrázó Skyfall előadásával.

Csak az sajnálatos, hogy egyszerűen képtelenek megújulni a James Bond filmek, semmi trükk, csavar, izgalom, s hiába emelkedik már-már batmani magasságokba a családfa-bosszú-árvagyerek líraháromszög, valójában szerintem a teremben senki nem lepődött meg egyetlen fordulaton sem. Így hát a sztorit itt és most engedjük el és koncentráljunk inkább a lényegre, Monica Belluccira. Mert én mondjuk James helyében nem varrtam volna el olyan hamar ezt a szálat, a jelmeztervező helyében pedig nem öltöztettem volna be az Istennőt Hefner-villa nyuszinak. Ám ennek ellenére gyönyörű volt, fenséges, elegáns és pont mindegy hány éves, aki dívának születik, az mindig díva marad. Én bizony őt hurcoltam volna keresztül a fél világon.

Daniel Craig arcával pedig valami elképesztően fura dolog történt az elmúlt években, na, neki nem áll jól a kor! Nekem még mindig ő a legsemmilyenebb James Bond, gyakorlatilag nulla mimikával dolgozik, egyszerűen csak jelen van, nagyon néz, mozgatja a csodás kék szemeit, villantja izmait, formás fenekét, de sárm, az sajnos nem sok szorult belé. (Nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, szerepe szerint nem sérül meg komolyabban, amit kifejezetten sérelmezek, hisz mindig akkor a legszexibb, amikor szenved! Igazán gondolhattak volna a forgatókönyvírók az éltesebb hölgyekre is…)

És akkor utoljára jöjjön az adu ász, az a karakter és főleg a színész, aki mellett nem lehet elmenni szó nélkül, ő pedig, hölgyeim és uraim, Christoph Waltz, a szép emlékű Tetthely és főleg a Becstelen Brigantyk zsenije. Egészen komolyan azt gondolom, hogy a legjobb húzás volt őt választani a soron következő főgonosz szerepére, bizsergető, rendkívül elegánsan tálalt belépője volt a film első és utolsó pillanata, amikor éreztem valamit, nem csak szórakoztam. Beszippantódtam, na.

Nagyon sajnálom, hogy nem hallhattam eredeti nyelven a hangja búgását, egzotikus akcentusát, kifinomult stílusát. Minek kell filmeket szinkronizálni? – teszem fel immár ezredszer a kérdést, hiába.