Az első nagyjátékfilmjét jegyző Max Joseph talán műve mottójával (elég egyetlen igazán ütős produkció, és a siker az ölünkbe hullik) próbálta beleszuggerálni a közönségbe, hogy a Miénk a világ jó. Pedig nem az.

Úgy tűnik, nem egyszerű dolog a DJ lét vászonra vitele. Ami 2004-ben még egész jól sikerült a kanadai Michael Dowse-nak a Nesze neked, Pete Tong!-gal, 2008-ban pedig a német Hannes Stöhrnek a Berlin Callinggal, az azóta valahogy senkinek nem akar összejönni. Sok próbálkozás persze nem is volt, de azért még élénken él emlékezetünkben mind a David Guetta lemezéhez készült, beazonosíthatatlan műfajú Nothing But the Beat, mind pedig a hazai mozikba idén eljutó francia Eden, melyek egyike sem hagyott pozitív élményeket bennünk.

Nem csoda tehát, hogy jött egy újabb próbálkozó, ezúttal ráadásul egyenesen az Egyesült Államokból, hogy megmutassa, milyen is a lemezlovasok élete valójában. Sajnos azonban ha olyan, mint ez a film, akkor még könyörületből sem találhatunk rá szebb jelzőket, mint hogy egysíkú, logikátlan és unalmas. Nehéz elhinni ugyanis, hogy mind a már befutott, mind a karrierjét most építgető DJ-k egész nap csak isznak, drogoznak, hangokat keresgélnek, buliznak és sopánkodnak – vagy ha mégis ez a valóság, akkor minek megy valaki DJ-nek?

Filmünk főhőse, Cole (a rendszerint jó- és szépfiúbőrbe bújtatott Zac Efron) ugyanis pontosan ezt teszi: nappal a film során számtalanszor feltűnő és ezzel agyonreklámozott almás laptopján pakolgatja hangsávról hangsávra a különféle hangmintákat, esténként pedig néhány barátjával különféle klubokba könyörgi be magát, hogy a totál üres kisteremben pörgethesse a lemezeket. Egyszer aztán egy ilyen bulin összefut a híres sztár DJ-vel, Jamesszel (Wes Bentley), aki azonnal bevezeti őt a hírességek elit bulijai és a kemény drogok világába.

Ezen a ponton még azt hihetjük, hogy a Miénk a világ ilyen lesz: bemutat egy könnyed, bulizós életformát, melynek felsőbb rétegeibe csak bizonyos körök képviselői nyerhetnek betekintést. De aztán a film felénél – nem várt módon – elindul egy drámai szál. Cole és cimborái ugyanis annyira menthetetlenül csórók, hogy nem tudnak egyről a kettőre haladni az életben. Húszas éveik közepén még mindannyian szüleikkel élnek, anyu családi járgányával járnak bulizni, és képtelenek elhagyni az őket körülvevő, Hollywood árnyékában fekvő völgyet, gyermekkoruk színhelyét.

Amikor már végképp megunják ezt az állapotot, kibérelnek egy hatalmas, saját medencével rendelkező házat, ahol rögtön a beköltözés után egy már-már Project X szintű bulit csapnak – mint ahogy azt a csórók általában szokták, igaz..? És ez még csak egy a számtalan logikátlan fordulat közül, amivel a filmet valósággal teletűzdelték: a hőseinket kis híján depresszióba taszító drámai csúcspont után szinte azonnal jön a happy end, az elejtettnek hitt szálat hirtelen újra felvesszük, stb.

A cikk folytatása ITT!